Sikeresen tulvagyunk az egyenlito átlépesen.
A repules sima volt Lima eddig szimpatikus. A szállás a Miraflores nevu negyedben van, ami allitolag az egyetlen emlitesre melto negyed ebben a nyolcmillios varosban. Majd meglatjuk.
Ami eddig feltunt:
- Majdnem fazunk a pulcsiban
- Sokkal barátságosabbak az emberek
- Alacsonyabbak az epuletek
- Egyformabbak az arcok az ucan
- A rendszamablakon ismet szerepelnek betuk
- Eddig nem tunt fel, hogy mashogy folyik le a viz :(
Holnap nekivagunk a varosnezesnek. Van itt nehany napunk mielott Cuzcoba indulunk.
2009. október 28., szerda
Panama City
Elivleg Panama City-nek nagyon tetszenie kellett volna: magas házak, nagy terek, tenger, csatorna, mind jól hangzik, de sajnos végül mégis felemás érzéssel hagyjuk itt a várost holnap.
Talán két fő probléma volt. Az első a közlekedés. A múltkori taxis kalandunkból okulva elhatároztuk, hogy most kemények és ráérősek leszünk. Ezzel azt értük el, hogy 5-ről 6 Dollárra tornáztuk fel az út árát: Panama City-ben a taxikban nincs óra. A rendszer elvileg úgy müködik (kevés a billentyü ezen a billentyüzeten) hogy zónákra van osztva a város és a zónahatárok átlépéséért kell fizetni (+ alapdij, + személyenként extra) gyakorlatilag viszont meg kell beszélni a taxissal, hogy mennyi legyen. Itt külföldi turistaként, kevés spanyol tudással gyenge lapokkal indulunk. Emellett a taxisok nem a megbeszélés hivei, mondanak valamit, mi mondunk valami mást, de erre nem az árak kezdenek közeledni, hanem elhajtanak. Szóval a reptéren is mondtuk, hogy három dollárt fizetnénk (ennyit mondott a könyv), a taxis mondta, hogy ő ötért visz be azán elment és utána sokáig szóba se állt velünk senki, mig valaki megszánt és hat dollárt ajánlott, hiába mondtuk, hogy öt is volt már, nem fogadta el, mi meg nem akartunk egész este a reptéren várakozni. Hasonló eset többször is előfordult, a turista árat se fogadták el tőlünk elsőre (a dupláját ajánlották) és csak a negyedik taxi vitt el, igy a taxizástól elment a kedvünk. A baj az, hogy ezen kivül már csak a buszok maradnak, más tömegközlekedés nincs, meg néhány helyen járda se. A buszok megbizhatóan és olcsón közlekednek, de a rendszer elsőre nem átlátható és keresgélni kell a megállókat, meg hogy hol kell leszállni (bemondás, kiirás nincs).
És itt jön a második probléma: a útikönyvünk az eddigi leghasználhatatlanabb volt. A Lonely Planet Panama arra épit, hogy taxizni fogunk, elérhetetlen árakat ad meg célárnak és néhány morzsát hint csak el azzal kapcsolatban, hogy busszal hogyan, hova lehet eljutni. Emellett ok, hogy Panama City nem egy sok látványossággal megáldott hely, de akkor ajánlhattak volna érdekes helyeket, vagy valamit, mert három attrakció azért kicsit kevésnek tünik.
Szóval ezek miatt nem zártuk szivünkbe Panama City-t pedig első látásra elég jó benyomást keltett. Ezt csináltuk az utóbbi napokban:
Az első szállásunk az üzleti negyed közepén volt, úgyhogy kigyönyörködhettük magunkat a felhőkarcolókban. Nekem nagyon tetszenek a magas furcsa épületek, de itt olyan sok volt, hogy nem tudtam melyiket fényképezzem, úgyhogy képek nem készültek. Panama City egyébként a amerikaiak kedvelt ingatlanbefektetési területe, úgyhogy ebben a negyedben tele voltak a bárok az ingatlanpiacot megvitató amerikaiakkal. Soha nem volt szimpatikus ez a fajta befektetés... Mindegy.
Első nap a városi nemzeti parkot néztük meg, ahol elvileg akár hangyászt is láthattunk volna, de végülis csak hangyákat láttunk.
Második nap elnéztünk a régi városba. Panama a Spanyolok fontos logisztikai központja volt. Peruból ide futottak be a hajók és karavánok az arannyal és innen inditották azokat útnak a karib partra szamárháron, ahonnan hajóval ment Spanyolországba a cucc. Ezért amikor az angol kalózkodás elkezdődött Henry Morgan elfoglalta és lerombolta Panamát (hogy később a pénzen halálra igya magár Jamaica kormányzójaként), ezek a romok valamennyire láthatóak még, nevezzük ezt óvárosnak. A Spanyolok kicsit odébb újraépitették a várost, de a település növekedtével ez a hely a mai Panama City szélére került és elgettósodott. Jelenleg komoly renoválási projekt keretében újitják fel az épületeket és "üzik ki" a szegényebb lakosokat. Nagyon érdekes hagulata van a helynek düledező házak között szépen renovált paloták és templomok. Néhány helyen nyitott ajtó ablak mellett nézik a minden esetben hangyás tv-t. Mivel tetszett az egész ezért átköltöztünk ide a harmadi éjszakára.
Másnap elmentünk a Taboga szigetre. Ez egy kis sziget a csendes óceánon a parttól nem messze. Amit a Spanyolok ideérkeztük után hamar elfoglaltak, legyilkolták az összes őslakost és felhúzták a templomot, ami mivel megmaradt miközben a Spanyolokat a kalózok mészárolták le, az új világ második legöregebb temploma (állitólag). Később a csatorna épitése során megbetegedetteknek épitettek itt szanatóriumot, igy került ide Paul Gaugin francia festő. Jelenleg a homokos partja miatt a Panamaiak hétvégi kiránduló szigete. Mivel hétvége volt mi is elkirándultunk ide fürdeni a csendes óceánban, közben láttuk a csatornába behajózásra váró hajókat.
Ezután a csatorna napnak kellett következnie, de nem idult egyszerüen a dolog. Buszt keresve és az útikönyv hiányos leirása illetve egy félig értett útbaigazitás alapján kerestük a buszmegállót az igazságügyi palota mellett, mikor az egyik nő akit kérdeztünk volna olyan gesztusokat tett, hogy tünjünk innen. Körülnézve láttuk, hogy tényleg nem egy fankó hely ahova jutottunk, úgyhogy elindultunk vissza a főútra (30 m) Ekkor hitelen egy fiatal csávó megpróbálta letépni az Amélie válláról a táskát, amit ő nagy lélekjelenléttel megakadályozott, majd rövid farkasszemnézés után kihátráltunk a főútra és leültünk megnyugodni a igazságügyi palota elé. Aztán végül megtaláltuk a buszt (a trükk az volt, hogy innen még egy másik busszal el kellett menni a buszvégre) és eljutottunk a Miraflores-i zsilipekhez.
A csatorna ötlete akkor megszületett már, mikor kiderült, hogy itt a legkeskenyebb a kontinens, de csak az 1800-as évek végén kezdek bele a munkálatokba, az a francia brigád, akik a szuezi csatornát is épitették. Azzal viszont nem számoltak hogy maláriában és sárgalázben több mint 20.000 munkás meg fog halni, illetve hogy pénzügyi visszásságok miatt elfogy a pénz. A munkások amúgy nem teljesen hiába adták életüket, mert itt derült ki, hogy a maláriát és a sárgalázat szúnyogok hordozzák. Miután ez a kisérlet kudarcba fulladt, sikerült meggyőzni az amerikaiakat, hogy fejezzék be a munkát, de ezért cserébe megkapták az egyész csatorna területét a müködtetés teljes jogával együtt. Ezt a területet végülis csak 1999-ben sikerült visszaszereznie Panamának. További részletek itt.
Mirafloresnél három zsilip van ezeken egy nagy és két kisebb hajót láttunk áthajadni, illetve végigjártuk a múzeumot is. Jó volt, de egy kicsit monumentálisabbnak képzeltük azt a dolgot ami kétszer annyi földet mozgatott meg mint kinai fal. Nem bajd majd ha a tervek szerint kibővitik...
Ma megpróbáltunk eljutni az óvárosba, de sajnos egy óra buszozás után nem sikerült a megfelelő helyen leszállni, és a múltkoriakból okulva gyorsan egy másik buszba ugrottunk ami nagyjából vissza is vitt minket oda ahonnan indultunk. Szóval jó kis busztúra volt a semmiért. Kárpótlásul este elmentünk a nemzeti szinházba a négy évszak szinfónikus előadásra. Nagyjából negyedház volt talán, pedig egy steel drum (nem találtam magyar nevét) müvész is szinesitette az előadás második részét. Ez annak a klasszikus esete volt amikor a részek kevesebbet érnek együtt mint külön-külön. Az előadás után volt egy kis steel drum szóló is, ezalatt bebizonyosodott hogy nem a klasszikus zenekarban volt a hiba, de valaki, szerintem viccből, bedobott egy bravót aminek további fél óra szóló lett a vége. Pedig elég virtuózan kalapácsolt a figura - nagyjából úgy kell verni a fémdobot kis kalapácsokkal mint a cimbalmot - de valahogy nem jött be az operaházi környezetben.
Holnap tehát irány Lima. A Panama City-i képek itt (az a része amit sikerült feltölteni):
Talán két fő probléma volt. Az első a közlekedés. A múltkori taxis kalandunkból okulva elhatároztuk, hogy most kemények és ráérősek leszünk. Ezzel azt értük el, hogy 5-ről 6 Dollárra tornáztuk fel az út árát: Panama City-ben a taxikban nincs óra. A rendszer elvileg úgy müködik (kevés a billentyü ezen a billentyüzeten) hogy zónákra van osztva a város és a zónahatárok átlépéséért kell fizetni (+ alapdij, + személyenként extra) gyakorlatilag viszont meg kell beszélni a taxissal, hogy mennyi legyen. Itt külföldi turistaként, kevés spanyol tudással gyenge lapokkal indulunk. Emellett a taxisok nem a megbeszélés hivei, mondanak valamit, mi mondunk valami mást, de erre nem az árak kezdenek közeledni, hanem elhajtanak. Szóval a reptéren is mondtuk, hogy három dollárt fizetnénk (ennyit mondott a könyv), a taxis mondta, hogy ő ötért visz be azán elment és utána sokáig szóba se állt velünk senki, mig valaki megszánt és hat dollárt ajánlott, hiába mondtuk, hogy öt is volt már, nem fogadta el, mi meg nem akartunk egész este a reptéren várakozni. Hasonló eset többször is előfordult, a turista árat se fogadták el tőlünk elsőre (a dupláját ajánlották) és csak a negyedik taxi vitt el, igy a taxizástól elment a kedvünk. A baj az, hogy ezen kivül már csak a buszok maradnak, más tömegközlekedés nincs, meg néhány helyen járda se. A buszok megbizhatóan és olcsón közlekednek, de a rendszer elsőre nem átlátható és keresgélni kell a megállókat, meg hogy hol kell leszállni (bemondás, kiirás nincs).
És itt jön a második probléma: a útikönyvünk az eddigi leghasználhatatlanabb volt. A Lonely Planet Panama arra épit, hogy taxizni fogunk, elérhetetlen árakat ad meg célárnak és néhány morzsát hint csak el azzal kapcsolatban, hogy busszal hogyan, hova lehet eljutni. Emellett ok, hogy Panama City nem egy sok látványossággal megáldott hely, de akkor ajánlhattak volna érdekes helyeket, vagy valamit, mert három attrakció azért kicsit kevésnek tünik.
Szóval ezek miatt nem zártuk szivünkbe Panama City-t pedig első látásra elég jó benyomást keltett. Ezt csináltuk az utóbbi napokban:
Az első szállásunk az üzleti negyed közepén volt, úgyhogy kigyönyörködhettük magunkat a felhőkarcolókban. Nekem nagyon tetszenek a magas furcsa épületek, de itt olyan sok volt, hogy nem tudtam melyiket fényképezzem, úgyhogy képek nem készültek. Panama City egyébként a amerikaiak kedvelt ingatlanbefektetési területe, úgyhogy ebben a negyedben tele voltak a bárok az ingatlanpiacot megvitató amerikaiakkal. Soha nem volt szimpatikus ez a fajta befektetés... Mindegy.
Első nap a városi nemzeti parkot néztük meg, ahol elvileg akár hangyászt is láthattunk volna, de végülis csak hangyákat láttunk.
Második nap elnéztünk a régi városba. Panama a Spanyolok fontos logisztikai központja volt. Peruból ide futottak be a hajók és karavánok az arannyal és innen inditották azokat útnak a karib partra szamárháron, ahonnan hajóval ment Spanyolországba a cucc. Ezért amikor az angol kalózkodás elkezdődött Henry Morgan elfoglalta és lerombolta Panamát (hogy később a pénzen halálra igya magár Jamaica kormányzójaként), ezek a romok valamennyire láthatóak még, nevezzük ezt óvárosnak. A Spanyolok kicsit odébb újraépitették a várost, de a település növekedtével ez a hely a mai Panama City szélére került és elgettósodott. Jelenleg komoly renoválási projekt keretében újitják fel az épületeket és "üzik ki" a szegényebb lakosokat. Nagyon érdekes hagulata van a helynek düledező házak között szépen renovált paloták és templomok. Néhány helyen nyitott ajtó ablak mellett nézik a minden esetben hangyás tv-t. Mivel tetszett az egész ezért átköltöztünk ide a harmadi éjszakára.
Másnap elmentünk a Taboga szigetre. Ez egy kis sziget a csendes óceánon a parttól nem messze. Amit a Spanyolok ideérkeztük után hamar elfoglaltak, legyilkolták az összes őslakost és felhúzták a templomot, ami mivel megmaradt miközben a Spanyolokat a kalózok mészárolták le, az új világ második legöregebb temploma (állitólag). Később a csatorna épitése során megbetegedetteknek épitettek itt szanatóriumot, igy került ide Paul Gaugin francia festő. Jelenleg a homokos partja miatt a Panamaiak hétvégi kiránduló szigete. Mivel hétvége volt mi is elkirándultunk ide fürdeni a csendes óceánban, közben láttuk a csatornába behajózásra váró hajókat.
Ezután a csatorna napnak kellett következnie, de nem idult egyszerüen a dolog. Buszt keresve és az útikönyv hiányos leirása illetve egy félig értett útbaigazitás alapján kerestük a buszmegállót az igazságügyi palota mellett, mikor az egyik nő akit kérdeztünk volna olyan gesztusokat tett, hogy tünjünk innen. Körülnézve láttuk, hogy tényleg nem egy fankó hely ahova jutottunk, úgyhogy elindultunk vissza a főútra (30 m) Ekkor hitelen egy fiatal csávó megpróbálta letépni az Amélie válláról a táskát, amit ő nagy lélekjelenléttel megakadályozott, majd rövid farkasszemnézés után kihátráltunk a főútra és leültünk megnyugodni a igazságügyi palota elé. Aztán végül megtaláltuk a buszt (a trükk az volt, hogy innen még egy másik busszal el kellett menni a buszvégre) és eljutottunk a Miraflores-i zsilipekhez.
A csatorna ötlete akkor megszületett már, mikor kiderült, hogy itt a legkeskenyebb a kontinens, de csak az 1800-as évek végén kezdek bele a munkálatokba, az a francia brigád, akik a szuezi csatornát is épitették. Azzal viszont nem számoltak hogy maláriában és sárgalázben több mint 20.000 munkás meg fog halni, illetve hogy pénzügyi visszásságok miatt elfogy a pénz. A munkások amúgy nem teljesen hiába adták életüket, mert itt derült ki, hogy a maláriát és a sárgalázat szúnyogok hordozzák. Miután ez a kisérlet kudarcba fulladt, sikerült meggyőzni az amerikaiakat, hogy fejezzék be a munkát, de ezért cserébe megkapták az egyész csatorna területét a müködtetés teljes jogával együtt. Ezt a területet végülis csak 1999-ben sikerült visszaszereznie Panamának. További részletek itt.
Mirafloresnél három zsilip van ezeken egy nagy és két kisebb hajót láttunk áthajadni, illetve végigjártuk a múzeumot is. Jó volt, de egy kicsit monumentálisabbnak képzeltük azt a dolgot ami kétszer annyi földet mozgatott meg mint kinai fal. Nem bajd majd ha a tervek szerint kibővitik...
Ma megpróbáltunk eljutni az óvárosba, de sajnos egy óra buszozás után nem sikerült a megfelelő helyen leszállni, és a múltkoriakból okulva gyorsan egy másik buszba ugrottunk ami nagyjából vissza is vitt minket oda ahonnan indultunk. Szóval jó kis busztúra volt a semmiért. Kárpótlásul este elmentünk a nemzeti szinházba a négy évszak szinfónikus előadásra. Nagyjából negyedház volt talán, pedig egy steel drum (nem találtam magyar nevét) müvész is szinesitette az előadás második részét. Ez annak a klasszikus esete volt amikor a részek kevesebbet érnek együtt mint külön-külön. Az előadás után volt egy kis steel drum szóló is, ezalatt bebizonyosodott hogy nem a klasszikus zenekarban volt a hiba, de valaki, szerintem viccből, bedobott egy bravót aminek további fél óra szóló lett a vége. Pedig elég virtuózan kalapácsolt a figura - nagyjából úgy kell verni a fémdobot kis kalapácsokkal mint a cimbalmot - de valahogy nem jött be az operaházi környezetben.
Holnap tehát irány Lima. A Panama City-i képek itt (az a része amit sikerült feltölteni):
2009. október 27., kedd
Utolsó napok Bocasban
Volt pár napos kihagyás, mert számítógépeket hajkurásztunk, hogy fotókat tudjunk feltölteni.
Eltöltöttünk még egy utolsó éjszakát és napot Bocas del Toroban. Este találkoztunk két teknős társsal, és megittunk velük egy sört. Ezután elhatároztuk, hogy elnézünk a "könyv" (= Lonely Planet útikönyv) által helyinek írt kocsmába. Ez egy víz felett álló raktár volt, ahova vékony padlón lehetett bejutni. Benn elég nagy, sötét helyen volt elszórtan 20 szék meg tíz ember, a sarokban a kis bárnál pont aludt egy vendég. Mindjárt látszott, hogy jó hely lesz. Kértünk egy-egy rumos kólát, és kiderült, hogy tényleg jó hely, mert az italok csak háromnegyed dollárba, vagy 136 Ft-ba kerültek. Minden előnye ellenére aztán otthagytuk a helyet, hogy egy kicsit pörgősebb kocsmába menjünk, ahol az embereken kívül volt egy nagyszerű játék is: egy kampó volt a falba fúrva, ehhez tartozott egy gerendára erősített kötélen függő gyűrű. A cél az volt, hogy a pár lépésről ellendítve a gyűrűt a kampóra kellett akasztani. Nagyszerű játék, a helyiek elég trükkös "lendítéseket" is tudtak, mi megelégedtünk azzal, hogy egyszer nagy nehezen sikerüljön a mutatvány.
Másnap úgy tűnt, hogy jó ötlet lesz biciklizni egyet. Nem volt az, mert a biciklim kontrája az első fékezés után beszorult és utána is minden fékezésnél, illetve semmi árnyék nem volt az úton és a trópusi nap déltájban kellemetlen tud lenni.
A bringázást aztán kipihentük az ifjusági szálló vízre néző verandáján. Mire repülőre kellett szállnunk már az eső is elkezdett esni.
Eltöltöttünk még egy utolsó éjszakát és napot Bocas del Toroban. Este találkoztunk két teknős társsal, és megittunk velük egy sört. Ezután elhatároztuk, hogy elnézünk a "könyv" (= Lonely Planet útikönyv) által helyinek írt kocsmába. Ez egy víz felett álló raktár volt, ahova vékony padlón lehetett bejutni. Benn elég nagy, sötét helyen volt elszórtan 20 szék meg tíz ember, a sarokban a kis bárnál pont aludt egy vendég. Mindjárt látszott, hogy jó hely lesz. Kértünk egy-egy rumos kólát, és kiderült, hogy tényleg jó hely, mert az italok csak háromnegyed dollárba, vagy 136 Ft-ba kerültek. Minden előnye ellenére aztán otthagytuk a helyet, hogy egy kicsit pörgősebb kocsmába menjünk, ahol az embereken kívül volt egy nagyszerű játék is: egy kampó volt a falba fúrva, ehhez tartozott egy gerendára erősített kötélen függő gyűrű. A cél az volt, hogy a pár lépésről ellendítve a gyűrűt a kampóra kellett akasztani. Nagyszerű játék, a helyiek elég trükkös "lendítéseket" is tudtak, mi megelégedtünk azzal, hogy egyszer nagy nehezen sikerüljön a mutatvány.
Másnap úgy tűnt, hogy jó ötlet lesz biciklizni egyet. Nem volt az, mert a biciklim kontrája az első fékezés után beszorult és utána is minden fékezésnél, illetve semmi árnyék nem volt az úton és a trópusi nap déltájban kellemetlen tud lenni.
A bringázást aztán kipihentük az ifjusági szálló vízre néző verandáján. Mire repülőre kellett szállnunk már az eső is elkezdett esni.
2009. október 23., péntek
Off: Plan B 4.0 gondolatok
Utazás előtt kedves kollégámtól kaptam egy könyvet, egy mindkettőnket foglalkoztató témában, azzal, hogy kíváncsi a véleményemre. Nem szeretném megváratni.
A könyv címe Plan B 4.0, írója Lester R. Brown és itt lehet magyarul letölteni a 3.0-ás kiadást.
A könyv mint olvasmány nem könnyű, mert újságokból / szaklapokból összeállított mini történetekből áll egy bizonyos keretbe öltve. Szeretek híreket olvasni, szóval ez nem volt feltétlenül rossz, de azért nehéz átlátni hogy most pont hol is tartunk.
Jó volt, hogy átfogóan közelíti meg a témát (környezetvédelem) de sajnos nem marad sok lehetőség az egyes javasolt megoldások kidolgozására, így mindbe bele lehet kötni: Tényleg át tudja venni a szélenergia a villanyáram termelés felét? Tényleg jó az, ha mindenki hibrid / elekro autókat vesz? (hova mennek az akkuk?) Az erdőgazdálkodásos részben van ilyen, hogy kevesebb támogatás kellene erdei utakra, de szerintem ezek fontosak a szelektív favágáshoz. stb...
Kicsit olyan volt mint egy Michael Moore film. Egy bizonyos nézőpont sok-sok számmal együtt úgy lett tálalva, mint a tökéletes megoldás. Hiányoltam belőle a kétkedést. A könyv egyik fő ötlete, hogy tudunk és kell gyorsan mozgósítani (hogy a földet megóvjuk). A példa arra, hogy ez lehetséges, az USA második világháborús fegyverkezése, amikor minden gyárat átállítottak haditermelésre. Ez szerintem nem igazán jó hasonlat.
1. Amikor ez megtörtént az USÁ-ban akkor gondolom az amerikaiak ezt nagyon nagy arányban támogatták, jelenleg szerintem nincs meg ez a támogatás a gazdaság komoly átalakításához.
2. Amikor az USA mozgósított, akkor egyértelmű volt, hogy mit kell tenni, mire kell átállni. Most nincs meg ez az egyértelmű irány. Pl. a könyv ostorolja az amerikai bio-üzemanyag támogatást, amit valszeg mások viszont annak idején erősen támogattak.
3. Mivel ez világmértű probléma, ezért mindenhol egyszerre kellene ezen dolgozni, de a világot jelenleg így nem lehet irányítani. Az ENSZ kezdeményezéseken ez rendszeresen látszik.
Összegezve érdekes olvasámány mindenkinek akit érdekel a téma, jól össze vannak szedve a környezetvédelemmel kapcsolatos témák. Nagyon aktuális (ezért 4.0 és valszeg lesz majd 5.0 is), de az én ízlésemnek túl egyoldalú.
Az élhető városokkal kapcsolatos rész tetszett a legjobban.
Nagyon köszönöm a könyvet! Otthagytam a Tortuga Feliz Projekt vezetőjénél, akivel hosszan beszélgettünk ezekről a témákról, és aki megígérte, hogy ha elolvassa, akkor a projekt könyvtárába helyezi át.
A könyv címe Plan B 4.0, írója Lester R. Brown és itt lehet magyarul letölteni a 3.0-ás kiadást.
A könyv mint olvasmány nem könnyű, mert újságokból / szaklapokból összeállított mini történetekből áll egy bizonyos keretbe öltve. Szeretek híreket olvasni, szóval ez nem volt feltétlenül rossz, de azért nehéz átlátni hogy most pont hol is tartunk.
Jó volt, hogy átfogóan közelíti meg a témát (környezetvédelem) de sajnos nem marad sok lehetőség az egyes javasolt megoldások kidolgozására, így mindbe bele lehet kötni: Tényleg át tudja venni a szélenergia a villanyáram termelés felét? Tényleg jó az, ha mindenki hibrid / elekro autókat vesz? (hova mennek az akkuk?) Az erdőgazdálkodásos részben van ilyen, hogy kevesebb támogatás kellene erdei utakra, de szerintem ezek fontosak a szelektív favágáshoz. stb...
Kicsit olyan volt mint egy Michael Moore film. Egy bizonyos nézőpont sok-sok számmal együtt úgy lett tálalva, mint a tökéletes megoldás. Hiányoltam belőle a kétkedést. A könyv egyik fő ötlete, hogy tudunk és kell gyorsan mozgósítani (hogy a földet megóvjuk). A példa arra, hogy ez lehetséges, az USA második világháborús fegyverkezése, amikor minden gyárat átállítottak haditermelésre. Ez szerintem nem igazán jó hasonlat.
1. Amikor ez megtörtént az USÁ-ban akkor gondolom az amerikaiak ezt nagyon nagy arányban támogatták, jelenleg szerintem nincs meg ez a támogatás a gazdaság komoly átalakításához.
2. Amikor az USA mozgósított, akkor egyértelmű volt, hogy mit kell tenni, mire kell átállni. Most nincs meg ez az egyértelmű irány. Pl. a könyv ostorolja az amerikai bio-üzemanyag támogatást, amit valszeg mások viszont annak idején erősen támogattak.
3. Mivel ez világmértű probléma, ezért mindenhol egyszerre kellene ezen dolgozni, de a világot jelenleg így nem lehet irányítani. Az ENSZ kezdeményezéseken ez rendszeresen látszik.
Összegezve érdekes olvasámány mindenkinek akit érdekel a téma, jól össze vannak szedve a környezetvédelemmel kapcsolatos témák. Nagyon aktuális (ezért 4.0 és valszeg lesz majd 5.0 is), de az én ízlésemnek túl egyoldalú.
Az élhető városokkal kapcsolatos rész tetszett a legjobban.
Nagyon köszönöm a könyvet! Otthagytam a Tortuga Feliz Projekt vezetőjénél, akivel hosszan beszélgettünk ezekről a témákról, és aki megígérte, hogy ha elolvassa, akkor a projekt könyvtárába helyezi át.
2009. október 22., csütörtök
Bocas Del Toro
Ahogy elterveztük kora reggel sikerült elindulnunk Puerto Viejo-ból Sixaola irányába. A busz különösebb esemény nélkül elvitt minket, így reggel 8-kor már ott álltunk a határon.
A határ egy folyó, ezen egy valamikori vasúti híd ível át. A vasutat közben felszámolták, de a híd maradt ahogy van, így a gyalogos és teherautó forgalom a vasúti talpfákra letett deszkákon halad. Kicsit félelmetes volt aránylag magasan deszkákon egyensúlyozni, de nem estünk le.
A kilépés és belépés simán ment, megkaptuk a pecséteket. A terv az volt, hogy a határtól busszal elmegyünk Changuinolába, ami egy 50 ezres város és onnal hajóval folytatjuk az utat Bocas del Toro városba (a megyét, meg a szigetet is így hívják). Amivel nem számoltunk, hogy kora reggel túl gyenge volt az akaratunk a határon várakozó zugtaxisok legyűrésére, úgyhogy hamarosan egy cowboy kalapos figura vezetgetett minket. Bemutatta a barátják, egy nagydarab kopasz figurát aki övtáskából bevűltja majd a pénzünket. Ez legalább ismerős szituáció volt és később se láttunk pénzváltót sehol. Gondos tervezésnek köszönhetően szinte semmi Costa Ricai Colones-ünk nem volt (4 USD) de ezt is rendben beváltotta a szakember. Utána a cowboykalapos meggyőzött minket, hogy Changuinolából nem lehet hajóval menni, mert kiáradt a csatorna, vagy valami hasonló és már benn is ültünk a fekete pick-up-ban ami 25 USD-ért vitt Almirantéba. A határról kifele hajtva már láttuk a hivatalos sárga taxik sorát...
Igazából a 25 USD az öttel több mint amennyit hivatalosan fizettünk volna, szóval nem lettünk nagyon átverve, illetve a vizitaxi, ahova vitt minket a söfőr az is korrekt áron fuvarozott ki Bocas városba.
Panama első látásra semmiben nem külömbözik Costa Ricától. Az út minősége jobb volt egy kicsit, több a pick-up, baseball stadionok vannak focipályák helyett és Dollárral fizetnek. Panamának ez a része a turista helyeken kívül az ország legszegényebb területe. Elég sok tradicionális kunyhót láttunk az őserdőben, és a gyerekek egy része cipő nélkül (de egyenruhában) ment iskolába.
Bocas del Toro egy nagy öböl tele kisebb nagyob szigetekkel, amelyek többek között arról is "ismertek" hogy Kolombusz az utolsó útján itt ért partot. El is nevezett magáról minden szigetet (Colon, Christobal, Admirális öböl stb.)
Bocas városba időben érkezve elmentünk a kiszemelt ifjúsági szállásra, ahol 22 USD/éjszakáért kibéreltük az eddigi legrosszab szobát ahol voltunk. A szálló amúgy hangulatos hely, 7 és 8 között 50 cent a 25cl-es sör, és kiteszik a képedet a falra, ha ottartózkodásod alatt több mint 100-at megiszol, de azért másnap körülnézve ezért a pénzért jobbat kaptunk.
Első nap is elmentünk fürdeni, ehhez vizitaxit kell fogadni, ami elvisz valami közeli strandra. (nem árt megbeszélni, hogy vissza is jöjjön érted) Este megnéztünk a söröket, és sajnos szinte semmit nem tudtunk aludni, mert Amélie-t összecsipkedte valami, pedig a szúnyogháló fel volt szerelve.
Másnap (ma) fáradtan szállást váltottunk és 9:30-kor már hajóban ültünk egy nagyjából egésznapos túrán, ami kivitt a külső két szigethez. Nagyon szép volt. Voltak búvárszemüvegek meg pipák is, úgyhogy a halakat is meg tudtuk nézni egy kicsit. Még maradunk két napot, szóval még jut idő a karibi hangulatot felszívni.
A határ egy folyó, ezen egy valamikori vasúti híd ível át. A vasutat közben felszámolták, de a híd maradt ahogy van, így a gyalogos és teherautó forgalom a vasúti talpfákra letett deszkákon halad. Kicsit félelmetes volt aránylag magasan deszkákon egyensúlyozni, de nem estünk le.
A kilépés és belépés simán ment, megkaptuk a pecséteket. A terv az volt, hogy a határtól busszal elmegyünk Changuinolába, ami egy 50 ezres város és onnal hajóval folytatjuk az utat Bocas del Toro városba (a megyét, meg a szigetet is így hívják). Amivel nem számoltunk, hogy kora reggel túl gyenge volt az akaratunk a határon várakozó zugtaxisok legyűrésére, úgyhogy hamarosan egy cowboy kalapos figura vezetgetett minket. Bemutatta a barátják, egy nagydarab kopasz figurát aki övtáskából bevűltja majd a pénzünket. Ez legalább ismerős szituáció volt és később se láttunk pénzváltót sehol. Gondos tervezésnek köszönhetően szinte semmi Costa Ricai Colones-ünk nem volt (4 USD) de ezt is rendben beváltotta a szakember. Utána a cowboykalapos meggyőzött minket, hogy Changuinolából nem lehet hajóval menni, mert kiáradt a csatorna, vagy valami hasonló és már benn is ültünk a fekete pick-up-ban ami 25 USD-ért vitt Almirantéba. A határról kifele hajtva már láttuk a hivatalos sárga taxik sorát...
Igazából a 25 USD az öttel több mint amennyit hivatalosan fizettünk volna, szóval nem lettünk nagyon átverve, illetve a vizitaxi, ahova vitt minket a söfőr az is korrekt áron fuvarozott ki Bocas városba.
Panama első látásra semmiben nem külömbözik Costa Ricától. Az út minősége jobb volt egy kicsit, több a pick-up, baseball stadionok vannak focipályák helyett és Dollárral fizetnek. Panamának ez a része a turista helyeken kívül az ország legszegényebb területe. Elég sok tradicionális kunyhót láttunk az őserdőben, és a gyerekek egy része cipő nélkül (de egyenruhában) ment iskolába.
Bocas del Toro egy nagy öböl tele kisebb nagyob szigetekkel, amelyek többek között arról is "ismertek" hogy Kolombusz az utolsó útján itt ért partot. El is nevezett magáról minden szigetet (Colon, Christobal, Admirális öböl stb.)
Bocas városba időben érkezve elmentünk a kiszemelt ifjúsági szállásra, ahol 22 USD/éjszakáért kibéreltük az eddigi legrosszab szobát ahol voltunk. A szálló amúgy hangulatos hely, 7 és 8 között 50 cent a 25cl-es sör, és kiteszik a képedet a falra, ha ottartózkodásod alatt több mint 100-at megiszol, de azért másnap körülnézve ezért a pénzért jobbat kaptunk.
Első nap is elmentünk fürdeni, ehhez vizitaxit kell fogadni, ami elvisz valami közeli strandra. (nem árt megbeszélni, hogy vissza is jöjjön érted) Este megnéztünk a söröket, és sajnos szinte semmit nem tudtunk aludni, mert Amélie-t összecsipkedte valami, pedig a szúnyogháló fel volt szerelve.
Másnap (ma) fáradtan szállást váltottunk és 9:30-kor már hajóban ültünk egy nagyjából egésznapos túrán, ami kivitt a külső két szigethez. Nagyon szép volt. Voltak búvárszemüvegek meg pipák is, úgyhogy a halakat is meg tudtuk nézni egy kicsit. Még maradunk két napot, szóval még jut idő a karibi hangulatot felszívni.
2009. október 20., kedd
A Cost Ricai Jamaica
Miután az Arenal vulkánt letudtuk, végleg magunk mögött hagytuk San Jose-t és lebuszoztunk a Karib tenger legfontosabb Costa Ricai üdülőfalujába Puerto Viejoba. Közben Puerto Limon fele láttunk egy csomó közepes méretű konténertelepet tele hűtőkonténerrel - indul a banán Európába.
Puerto Viejo a helyi Siófoknak felel meg azzal a kis külömbséggel, hogy itt minig meleg van. Ebből adódóan elég sok az itt letelepedett külföldi és a szintén itt letelepedett helybeli Rastafari. A házak vagy düledező, de színes helyi viskók, vagy kicsit jobban kinéző szintén színes szállások. Mindenki hátradőlős biciklivel közlekedik és van egy főutca ami mellett bárok és éttermek találhatók. Jelenleg nincs olyan hatalmas élet, úgyhogy nagyon nem erőltettük az éjszakázást - valszeg nem is lehetett volna.
Strand Puerto Viejoban is van, de érdemesebb egy kicsit tovább biciklizni és szebb strandokra jut az ember. Finom sárga homok, mérsékelten hullámos tenget és erős napsütés fogadott minket, aminek az lett a vége, hogy leégtünk egy kicsit (taktikusan csak utána borotválkoztam - így jobban fájt és most kétszínű az arcom).
Ma átnéztünk a közeli Cahuitába, ahol van egy kicsi nemzeti park is. A buszozás régi szép időket idézett, mert mindkét buszajtó végig nyitva volt és érzésre elég gyorsan mentünk az egyenletesnek nem nevezhető úton. Viccesen nézett ki, ahogy a leszállni készülők látszólag a végzetükbe imbolyogtak.
A nemzeti park egy hosszú de eseménydús séta volt. Láttunk kétfajta majmot, mosómedvét, hangyákat és rákokat néhány további állat mellett.
Holnap készülünk átlépni a határt Panamába Sixaola-nál. Majd a Bocas del Toro öbölvilág Isla Colon nevű szigetén szeretnénk kikötni egy kis panamai Jamaicára.
Puerto Viejo a helyi Siófoknak felel meg azzal a kis külömbséggel, hogy itt minig meleg van. Ebből adódóan elég sok az itt letelepedett külföldi és a szintén itt letelepedett helybeli Rastafari. A házak vagy düledező, de színes helyi viskók, vagy kicsit jobban kinéző szintén színes szállások. Mindenki hátradőlős biciklivel közlekedik és van egy főutca ami mellett bárok és éttermek találhatók. Jelenleg nincs olyan hatalmas élet, úgyhogy nagyon nem erőltettük az éjszakázást - valszeg nem is lehetett volna.
Strand Puerto Viejoban is van, de érdemesebb egy kicsit tovább biciklizni és szebb strandokra jut az ember. Finom sárga homok, mérsékelten hullámos tenget és erős napsütés fogadott minket, aminek az lett a vége, hogy leégtünk egy kicsit (taktikusan csak utána borotválkoztam - így jobban fájt és most kétszínű az arcom).
Ma átnéztünk a közeli Cahuitába, ahol van egy kicsi nemzeti park is. A buszozás régi szép időket idézett, mert mindkét buszajtó végig nyitva volt és érzésre elég gyorsan mentünk az egyenletesnek nem nevezhető úton. Viccesen nézett ki, ahogy a leszállni készülők látszólag a végzetükbe imbolyogtak.
A nemzeti park egy hosszú de eseménydús séta volt. Láttunk kétfajta majmot, mosómedvét, hangyákat és rákokat néhány további állat mellett.
Holnap készülünk átlépni a határt Panamába Sixaola-nál. Majd a Bocas del Toro öbölvilág Isla Colon nevű szigetén szeretnénk kikötni egy kis panamai Jamaicára.
Arenal Vulkán
Mindjárt a következő napon, miután visszaérkeztünk San Jose-ba elmentünk egy túrára az Arenal Vulkánhoz. Ez Costa Rica legaktívabb vulkánja, és mint ilyen, fontos turista nevezetesség. Reggel felszedett minket Mario egy kisbusszal és miután még egy órát bolyongtunk San Jose-ban sikerült begyűjteni Klaus urat a német hittantanárt és két amerikai hölgyet, egy nagymamát és a felnőtt unokáját. Jó társaság volt, Klaus úr kb félúton kikapcsolt, mert nem beszélt olyan jól angolul, vagy csak nagyon nem érdekeltük, de a két amerikainak voltak érdekes sztorijaik. (Iderepültükkor meghalt valaki a gépen)
Mario kicsit szórakoztatott minket útközben. Megtudtuk, hogy a Costa Ricai kávét kézzel szedik, meg a cukornádat is kézzel vágják, miután előző este felgyújtják az ültetvényt, hogy kifüstöljék a kígyókat stb. Ezen kívül elvitt minket Sarchiba, ahol a világ legnagyob feldíszített ökrösszekere található. Ez hasonló szintű dolog mint a világ legnagyobb kondérja, vagy hasonló felénk elterjedtebb guiness rekordok. A falu központja viszont elég szép volt, a templom nagyon barátságos.
Délben megálltunk enni, így pont láttam a Costa Rica - Magyarország meccs tizenegyeseit és lehetőség nyílt kolibriket fényképezni (watch out Sanyi), ami persze nem ment igazán, mert elég sötétben voltak.
Az Arenál vulkánhoz közeledve megtudtuk, hogy bár a képeken úgy néz ki mintha láva folyna belőle, azok valójában csak forró kövek, amik a sötétben világítanak, illetve, hogy legtöbbször semmi nem látszik az egészből, mert a csúcs szinte állandóan felhőben van. Azért így is különlegesen néz ki a hegy. A La Fortuna nevű hely körülötte pedig az első kapcsolatunk volt a Costa Ricai turizmussal (San Jose-ban és Bataanban alig láttunk turistát). Mario elvitt minket egy teljesen új és nagyon frankón megcsinált élményfürdőbe, mivel a vulkán mellett a hely még a melegvizű forrásokról híres. Itt volt négy óránk, hogy minden medencét kipróbáljuk esőben és eső nélkül és bevárjuk a sötétedést.
A vulkánt éjszaka egy bizonyos helyről lehet a legjobban látni. Így este ott áll a sok turista, velünk együtt egy erdő szélén és figyeli a felhős eget a sötét éjszakában. A legtöbben ezt gyorsan megunják és mivel elég hosszú az út vissza San Jose-ba visszapattannak az autóba. Nem úgy Mário, akivel nagyjából háromnegyed órát figyeltük a semmit, de nem maradt el a jutalmunk: Láttunk forró sziklát! Úgy néz ki mintha valaki egy darab piros ledet dobna le a hegy tetejéről. (legalábbis amit mi láttunk az úgy nézett ki).
Visszafele Mario bemutatta, hogy miért járt eddig is izgágán a lába a gázon (Hyundai kisbusz nyomatékos dízellel - sík egyeneseken gyorsított és motorfékezett állandóan, hogy elfáradt benne a nyakunk) és úgy visszarepített minket San Joseba hogy végig előztük az utat.
A fürdés jól jött, most már semmi dzsungelszagunk nincs, de azért ha ezt nem élveztük volna, akkor unalmas lett volna.
Mario kicsit szórakoztatott minket útközben. Megtudtuk, hogy a Costa Ricai kávét kézzel szedik, meg a cukornádat is kézzel vágják, miután előző este felgyújtják az ültetvényt, hogy kifüstöljék a kígyókat stb. Ezen kívül elvitt minket Sarchiba, ahol a világ legnagyob feldíszített ökrösszekere található. Ez hasonló szintű dolog mint a világ legnagyobb kondérja, vagy hasonló felénk elterjedtebb guiness rekordok. A falu központja viszont elég szép volt, a templom nagyon barátságos.
Délben megálltunk enni, így pont láttam a Costa Rica - Magyarország meccs tizenegyeseit és lehetőség nyílt kolibriket fényképezni (watch out Sanyi), ami persze nem ment igazán, mert elég sötétben voltak.
Az Arenál vulkánhoz közeledve megtudtuk, hogy bár a képeken úgy néz ki mintha láva folyna belőle, azok valójában csak forró kövek, amik a sötétben világítanak, illetve, hogy legtöbbször semmi nem látszik az egészből, mert a csúcs szinte állandóan felhőben van. Azért így is különlegesen néz ki a hegy. A La Fortuna nevű hely körülötte pedig az első kapcsolatunk volt a Costa Ricai turizmussal (San Jose-ban és Bataanban alig láttunk turistát). Mario elvitt minket egy teljesen új és nagyon frankón megcsinált élményfürdőbe, mivel a vulkán mellett a hely még a melegvizű forrásokról híres. Itt volt négy óránk, hogy minden medencét kipróbáljuk esőben és eső nélkül és bevárjuk a sötétedést.
A vulkánt éjszaka egy bizonyos helyről lehet a legjobban látni. Így este ott áll a sok turista, velünk együtt egy erdő szélén és figyeli a felhős eget a sötét éjszakában. A legtöbben ezt gyorsan megunják és mivel elég hosszú az út vissza San Jose-ba visszapattannak az autóba. Nem úgy Mário, akivel nagyjából háromnegyed órát figyeltük a semmit, de nem maradt el a jutalmunk: Láttunk forró sziklát! Úgy néz ki mintha valaki egy darab piros ledet dobna le a hegy tetejéről. (legalábbis amit mi láttunk az úgy nézett ki).
Visszafele Mario bemutatta, hogy miért járt eddig is izgágán a lába a gázon (Hyundai kisbusz nyomatékos dízellel - sík egyeneseken gyorsított és motorfékezett állandóan, hogy elfáradt benne a nyakunk) és úgy visszarepített minket San Joseba hogy végig előztük az utat.
A fürdés jól jött, most már semmi dzsungelszagunk nincs, de azért ha ezt nem élveztük volna, akkor unalmas lett volna.
2009. október 17., szombat
Teknős Téma 3 (összegzés)
Szóval összegezve két hetet töltöttünk a La Tortuga Feliz teknősmentő projektben.
Amikor mi voltunk ott kétféle teknőst lehetett látni: cserepesteknőst és levesteknőst.
A hely jó, de nem egy üdülőtábor. Tényleg kell dolgozni és az össze-vissza alvás kicsit megvisel mindenkit.
A kaja elég egyszerű volt, de frankó és megfelelő mennyiségű, ha mindent megevett az ember.
A spanyoltanfolyam nem volt rossz elég gyorsan haladtunk ahhoz képest, hogy nem is akartam megcsinálni.
Kisteknősöket mindenképpen lát mindenki. Nagyokat nem feltétlenül, de az éjszakai járőrözés spirituális élménynek se rossz.
A társaság jó volt, az elején sok volt a meglepően fiatal, de aztán ezeknek iskolába kellett menniük ;-)
Az egész project nagyon öko.
Az egyetlen negatívum talán az volt, hogy a projekt vezetői nem annyira mókás emberek (minden tiszteletem az övék kitartásukért és azért amit felépítettek) és ez a táborra is egy kicsit rányomja a bélyegét. Lehetne több móka és kacagás.
Összességében mindenkinek ajánlom aki dzsungelt meg tekősöket akar látni. Nekünk tetszett, két hét pont a megfelelő időtartam. A részleteket meg már leírtam.
Amikor mi voltunk ott kétféle teknőst lehetett látni: cserepesteknőst és levesteknőst.
A hely jó, de nem egy üdülőtábor. Tényleg kell dolgozni és az össze-vissza alvás kicsit megvisel mindenkit.
A kaja elég egyszerű volt, de frankó és megfelelő mennyiségű, ha mindent megevett az ember.
A spanyoltanfolyam nem volt rossz elég gyorsan haladtunk ahhoz képest, hogy nem is akartam megcsinálni.
Kisteknősöket mindenképpen lát mindenki. Nagyokat nem feltétlenül, de az éjszakai járőrözés spirituális élménynek se rossz.
A társaság jó volt, az elején sok volt a meglepően fiatal, de aztán ezeknek iskolába kellett menniük ;-)
Az egész project nagyon öko.
Az egyetlen negatívum talán az volt, hogy a projekt vezetői nem annyira mókás emberek (minden tiszteletem az övék kitartásukért és azért amit felépítettek) és ez a táborra is egy kicsit rányomja a bélyegét. Lehetne több móka és kacagás.
Összességében mindenkinek ajánlom aki dzsungelt meg tekősöket akar látni. Nekünk tetszett, két hét pont a megfelelő időtartam. A részleteket meg már leírtam.
Teknős Téma 2 (a munka)
Az előző postban leírtam, hogy milyenek voltak a körülmények. Folyt. köv.
A munka általában négy órás műszakokban zajlik, és heti beosztás szerint csinálja a dolgát mindenki.
Két nagy feladatcsoport van:
1) Teknősök. A projekt körül van egy nagyjából 10 km-es strand, amit a tevékenység lefed. A strand teljesen nyilvános, az megy oda aki akar. A teknősök este indulnak meg a part fele, hogy a homokba kimászva, majd gödröt ásva lerakják tojásaikat. Eközben elég magatehetetlenek: lassan haladnak és nem tudnak visszafordulni a hátukról. Ezt kihasználva az orvadász taktika az, hogy könnyű szerelésben mászkálnak a parton, míg teknőst nem találnak, majd amint ez lerakta a tojásait, a hátára fordítják és elrejtik az erdőben. A tojásokat (100-130 db - annak már van súlya) viszik el először, majd megszervezik a transportot a húsnak, ez a strand mögötti csatornában csónakkal történik általában, de lehet hátizsákos is, csak akkor kell pár segítő.
Ennek az ellenszereként mi rendszeres járőröket indítottunk a strandon. Ezek egy helyi vezetőből és egy önkéntesből álltak. A cél az volt, hogy előbb találjuk meg a teknőst mint az orvadászok. Este sötétbe öltöztünk tehát és nekivágtunk a négy órás sétának. A körülményektől függően ez lehetett gyönyörű teliholdas éjszaka, vagy botladozás a sötétségben (a vezető megy elöl, ha ő hasra esik, akkor csak óvatosan kell követni). A teknőst úgy lehet megtalálni, hogy olyan nyomot hagy a homokban mintha valaki két megtermett traktorkereket végigurított volna. Szóval nem a teknőst, hanem a nyomait keressük este, és nem használunk lámpát, mert az elijeszti szegényt és akkor nem fog tojást rakni. Ha megvan a teknős, akkor a vezető kiássa a tojásokat és közösen a "keltetőbe" szállítják az önkéntessel. Sajnos még ha a teknőst nem is találnák meg az orvadászok a tojásokat a nyomok miatt akkor is megtalálnák, úgyhogy fel kell őket szedni az eredeti helyről. Emellett, ha olyan nyomokat talál a járőr, mintha egy orvadász teknőst fogott volna, akkor megpróbálja azt megtalálni az erdőben, hátha él még, csak a hátára fordítva várja a sorát.
Mivel a szezon végére értünk oda, ezért viszonylag kevés teknős érkezett a partra én három éjszaka alatt egyet se láttam az Amélie pedig csak egyet.
A másik fontos teknősös feladat a keltető védelme. Ez egy kerítéssel körbevett strandrész, ahova a tojásokat újra elássák a megtalálás után. A védelem üldögélésből és olvasgatásból áll, de 15 percenként körbe kell nézni, hogy nem kelt-e ki esetleg valami. A teknősfészek egy mély lyuk a homokban amibe egymásra rakja a teknős a tojásokat, majd betemeti azt kb 30 centi homokkal. A kicsiknek, mikor kikelnek innen kell kiásniuk magukat és eljutni a tengerig. A keltetőben 50cm x 50cm négyzetekre van osztva a terület és ahova ástak le fészket arra területre kerül egy háló, hogy a rákok illetve rovarok ne tudják elrabolni a tojásokat.
Ha a kisteknősök kikelnek, akkor az első 15-öt le kell mérni aztán mindet a tengerbe ereszteni. Nem feltétlenül egyszerre kel ki mind, de négy nappal az elsők felbukkanása után kiássuk a fészket, hogy az esetleges bennrekedteket is kiszabadítsuk. Ez kiválló alkalmat nyújt a fényképezésre (mert egyébként általában csak éjszaka másznak ki).
2) Terepgondozás. A maradék feladat a konyha, az "iskola" őrzése, illetve általános takarítás.
A konyhába naponta egyszer (este) hoznak főtt kaját, ezt vacsorához csak ki kell porciózni, a reggelit meg az ebédet, ami szintén ekkor érkezik viszont valahogy el kell rejteni a rovarok elől és másnap elkészíteni. A reggeli mindig ugyanaz gallo pinto (babosrizs szója, meg valmi más szósszal összefőzve), rántotta, ananász. Gyorsan meg lehet unni, de nekem végig ízlett és egyre több maradt belőle. Az ebéd vagy leves, vagy tészta, a vacsora, meg a reggeli és az ebéd egyben, salátával (nagyjából)
Az iskola őrzése tökéletesen érthetetlen feladat, adott egy elég nagy épület, amiben nincs semmi. Ez a projekttől számítva a harmadik házhelyen van. Valamikor oktatási központot terveztek ide, de csak a mi spanyolóránk volt itt. Ezt a helyet állandóan felügyelni kell, nehogy ellopjanak valamit (csapokat?). Ez különösen vicces éjszaka 20:00-8:00-ig amikor odaküldenek pl. egy 18-éves lányt, hogy mindenki mástól jó messze vigyázza a semmit. Aludni szabad, de legtöbben vagy az életüket féltve markolják a bicskájukat egész este (18-éves lányok), vagy beparáznak a pókok hadától -szép nagy tarantulakinézetűek is voltak- (Amélie) és mitán a macska felugrik az ágyra mindkét csoport szívinfarktus közeli élménnyel ébred a félálomból és nem alszik el többet. Napközben nyugi, olvasgatás a függőágyban.
Maradt a gereblyézés ami nem csak foglalkoztatásterápiás eszköz (hmm túl sokan fetrengenek a függőágyakban, fel kéne gereblyézni az udvart...) hanem azért is fontos, mert a kígyók kedvenc búvóhelye a lehullott lomb. Ezután persze nem is volt para strandpapucsban gereblyézni. Ha kígyót nem is, azért hangyát állandóan húzott az ember a lábára, és a hangyacsípés a szúnyogcsípésnél sokkal jobban fáj.
A munka általában négy órás műszakokban zajlik, és heti beosztás szerint csinálja a dolgát mindenki.
Két nagy feladatcsoport van:
1) Teknősök. A projekt körül van egy nagyjából 10 km-es strand, amit a tevékenység lefed. A strand teljesen nyilvános, az megy oda aki akar. A teknősök este indulnak meg a part fele, hogy a homokba kimászva, majd gödröt ásva lerakják tojásaikat. Eközben elég magatehetetlenek: lassan haladnak és nem tudnak visszafordulni a hátukról. Ezt kihasználva az orvadász taktika az, hogy könnyű szerelésben mászkálnak a parton, míg teknőst nem találnak, majd amint ez lerakta a tojásait, a hátára fordítják és elrejtik az erdőben. A tojásokat (100-130 db - annak már van súlya) viszik el először, majd megszervezik a transportot a húsnak, ez a strand mögötti csatornában csónakkal történik általában, de lehet hátizsákos is, csak akkor kell pár segítő.
Ennek az ellenszereként mi rendszeres járőröket indítottunk a strandon. Ezek egy helyi vezetőből és egy önkéntesből álltak. A cél az volt, hogy előbb találjuk meg a teknőst mint az orvadászok. Este sötétbe öltöztünk tehát és nekivágtunk a négy órás sétának. A körülményektől függően ez lehetett gyönyörű teliholdas éjszaka, vagy botladozás a sötétségben (a vezető megy elöl, ha ő hasra esik, akkor csak óvatosan kell követni). A teknőst úgy lehet megtalálni, hogy olyan nyomot hagy a homokban mintha valaki két megtermett traktorkereket végigurított volna. Szóval nem a teknőst, hanem a nyomait keressük este, és nem használunk lámpát, mert az elijeszti szegényt és akkor nem fog tojást rakni. Ha megvan a teknős, akkor a vezető kiássa a tojásokat és közösen a "keltetőbe" szállítják az önkéntessel. Sajnos még ha a teknőst nem is találnák meg az orvadászok a tojásokat a nyomok miatt akkor is megtalálnák, úgyhogy fel kell őket szedni az eredeti helyről. Emellett, ha olyan nyomokat talál a járőr, mintha egy orvadász teknőst fogott volna, akkor megpróbálja azt megtalálni az erdőben, hátha él még, csak a hátára fordítva várja a sorát.
Mivel a szezon végére értünk oda, ezért viszonylag kevés teknős érkezett a partra én három éjszaka alatt egyet se láttam az Amélie pedig csak egyet.
A másik fontos teknősös feladat a keltető védelme. Ez egy kerítéssel körbevett strandrész, ahova a tojásokat újra elássák a megtalálás után. A védelem üldögélésből és olvasgatásból áll, de 15 percenként körbe kell nézni, hogy nem kelt-e ki esetleg valami. A teknősfészek egy mély lyuk a homokban amibe egymásra rakja a teknős a tojásokat, majd betemeti azt kb 30 centi homokkal. A kicsiknek, mikor kikelnek innen kell kiásniuk magukat és eljutni a tengerig. A keltetőben 50cm x 50cm négyzetekre van osztva a terület és ahova ástak le fészket arra területre kerül egy háló, hogy a rákok illetve rovarok ne tudják elrabolni a tojásokat.
Ha a kisteknősök kikelnek, akkor az első 15-öt le kell mérni aztán mindet a tengerbe ereszteni. Nem feltétlenül egyszerre kel ki mind, de négy nappal az elsők felbukkanása után kiássuk a fészket, hogy az esetleges bennrekedteket is kiszabadítsuk. Ez kiválló alkalmat nyújt a fényképezésre (mert egyébként általában csak éjszaka másznak ki).
2) Terepgondozás. A maradék feladat a konyha, az "iskola" őrzése, illetve általános takarítás.
A konyhába naponta egyszer (este) hoznak főtt kaját, ezt vacsorához csak ki kell porciózni, a reggelit meg az ebédet, ami szintén ekkor érkezik viszont valahogy el kell rejteni a rovarok elől és másnap elkészíteni. A reggeli mindig ugyanaz gallo pinto (babosrizs szója, meg valmi más szósszal összefőzve), rántotta, ananász. Gyorsan meg lehet unni, de nekem végig ízlett és egyre több maradt belőle. Az ebéd vagy leves, vagy tészta, a vacsora, meg a reggeli és az ebéd egyben, salátával (nagyjából)
Az iskola őrzése tökéletesen érthetetlen feladat, adott egy elég nagy épület, amiben nincs semmi. Ez a projekttől számítva a harmadik házhelyen van. Valamikor oktatási központot terveztek ide, de csak a mi spanyolóránk volt itt. Ezt a helyet állandóan felügyelni kell, nehogy ellopjanak valamit (csapokat?). Ez különösen vicces éjszaka 20:00-8:00-ig amikor odaküldenek pl. egy 18-éves lányt, hogy mindenki mástól jó messze vigyázza a semmit. Aludni szabad, de legtöbben vagy az életüket féltve markolják a bicskájukat egész este (18-éves lányok), vagy beparáznak a pókok hadától -szép nagy tarantulakinézetűek is voltak- (Amélie) és mitán a macska felugrik az ágyra mindkét csoport szívinfarktus közeli élménnyel ébred a félálomból és nem alszik el többet. Napközben nyugi, olvasgatás a függőágyban.
Maradt a gereblyézés ami nem csak foglalkoztatásterápiás eszköz (hmm túl sokan fetrengenek a függőágyakban, fel kéne gereblyézni az udvart...) hanem azért is fontos, mert a kígyók kedvenc búvóhelye a lehullott lomb. Ezután persze nem is volt para strandpapucsban gereblyézni. Ha kígyót nem is, azért hangyát állandóan húzott az ember a lábára, és a hangyacsípés a szúnyogcsípésnél sokkal jobban fáj.
2009. október 16., péntek
Teknős Téma 1 (a körülmenyek)
Sikerült visszatérnünk a civilizációba. Elég sok minden történt ezért gondoltam, hogy részekre szedem a történetet.
Két hete keresztülutaztuk Costa Ricát (két óra busszal) és megérkeztünk a Bataan nevü metropoliszba. Ez végre adott egy kis latinamerika sztereotipiát a kozmopolita San Jose-hoz képest. Bataan egy porfészek, de onnan még fél óra taxi a csatorna, ahonnan még fél óra motorcsónakozás a hely. A taxi egy pick-up gép volt, az út meg éppenhogy megfelelő ennek. Jó sokszor hátrafordultam, hogy nem estek-e ki hátulról a hátizsákok egy bukkanónál. Közben a házak kezdtek fogyni mellőlünk. A téglaházak átalakultak pala/fa/bádogházakká és egyre ritkábbak lettek. A motorcsónakkak már festői dzsungelben mentünk a Pacuare folyó deltájában mindenféle csatornákon. Állitólag vannak kajmánok, majmok meg lajhárok, csak a nagyobb állatok közül, de ezeket sajnos nem láttuk. Emellett azért ez korántsem lakatlan terület, gyakran láttunk düledező, cölöpön álló házakat és még egy folyami kocsma is volt út közben.
A "Projekt"-nek nevezett telep ehhez képest teljesen civilizált. A házaknak beton alapjuk van, fagerendákból, ck- és farost lapokból meg hullámlemez tetőből készültek. A terület amin állnak aránylag nagy és közvetlenül a parton fekszik. A part emellett még tele van telkekkel és házakkal, amik mind a fák között vannak (ahol a dzsungel kezdődik) szóval nem zavarják meg a tiz kilóméteres, fekete homokú strand egységét. Minden teleknek saját kutja van, és mindenki ezeknek a kutaknak a vizét issza. A vizet egy magasan fekvő tartályba pumpálják és a projekten belül ez szét volt vezetve a tusolókhoz, konyhaépülethez, meg az olyan kivételezettek házához mint mi. A tartály és az élővilág találkozásának következtében odaértünk előtt mindenki rosszul lett, mert beledöglött egy kigyó a vizbe, de mire mi megérkeztünk ez már csak vicces vacsora melletti történet volt. Más viz nem volt, ugyhogy nem is gondolkoztunk sokat ezen a dolgon.
A társasági élet központja egy nagy, uszadékfából és pálmalevelekből összerakott sátor volt alatta padokkal, a lábak között függőágyakkal. Bármelyik robinsonfilmben megállta volna a helyét, szép mü volt és az esőt se engedte át. A robinsonérzés egyébként könnyen a hatalmába kerithetett bárkit (folyamatosan a Leathermannel a zsebemben mászkáltam), mert a strand tele van uszadékfával, emellett ott a dszungel amit ugyan tilos kivágni, de ennyi erővel teknőst ölni is tilos... A helyi favágókat meg nem kell félteni, a szomszédban a kivágásra szánt fát a szaki motorfürésszel darabolta deszkákra. Na a projekten kivul az összes ház igy volt összerakva. Ebből még elég jó dolgokat össze lehetett volna hozni, viszont szerencsére mindenkit sokkal jobban vonzott a függőágyban fekvés, mint a barkácsolás. Szerencsére, mert végülis elég hangulatos lett a part.
Az idő részben indokolta a lassúbb életvitelt: Ha San Jose-ban 100% a páratartalom, ahogy az időjárásjelentésben szerepelni szokott, akkor ott 200 (tudom, tudom...). A tenger elég hullámos és állandóan nyomja ki a meleg sós párát. Emellett sok eső esik, néha egész nap. Az eredmény az, hogy ha jó idő van, akkor más a mozgás gondoltára is megizzadsz, de tök fölöslegesen, mert úgyse fog lehüteni, de még megszáradni sem. Mint ahogy semmi más se: ruhák, ágyak, törülközák a telefon kijelzője, a hajunk... minden állandóan nedves. A bőr cuccok (pénztárca) bepenészedtek két hét alatt, az összes övem megrozsdásodott és csodálom, hogy az elektronikus dolgok müködnek még. Fémből gyakorlatilag semmi tartósat nem lehet késziteni. Zárak, zsanérok, stb. mindig éppen hogy csak müködnek.
Trópusok lévén este hatkor sötét van, reggel ötkor lesz világos nagyjából. A karib tenger felett állandóan felhős az ég, és általában villámlik is (ami még nem azt jelenti, hogy a parton is esni fog az eső) ez főleg este néz ki nagyon jól. Estére a napelemek által gyüljtött áramból van egy kicsi két lámpányi világitásra (a nagyrész a vizpumpához kell), illetve mindenki használhatja a saját fejlámpáját.
Számomra a legnagyobb környezeti változást az állatok jelentették. A városi ember szinte el is felejti, hogy nem egyedül van. A dzsungel és a part hemzseg a rákoktól, hangyáktól, békáktól, különböző madaraktól, rovaroktól és kisebb nagyobb emlősöktől. Ez elsőre ilyesztő, de aztán megszokja az ember, hogy meg kell nézni a cipőket, nem fészkelte-e bele valami magát, ésszel lépked a sötétben, hogy ne essen hanyatt egy békán elcsúszva stb.
A szociális környezet se volt érdektelen, de ez inkább a projekt vezetésével kapcsolatban okozott kihivásokat, mert velünk mindenki nagyon kedves volt. A környéken a legtöbb embernek a banánültetvényen történő napszámoskodás jelenti a rendes munkát. A banánültetvényen pedig csak nagyon kevesen keresnek jól és azok nem a napszámosok. Aki ennél többre vágyik az vagy elköltözik (legalább Bataan-ba) vagy valami más után néz. Például egy teknős 800 dollár körül hoz attól függően, hogy a teknője is értékes-e, vagy csak a tojásokat és a húst lehet eladni. Emellett ott van még a fa is, meg lehet kábitószerrel kereskedni. Szóval végülis nem Costa Rica munkavállalóinak krémje él ott a parton, az emberek egy része (idősebbek) nem tudnak olvasni, meglehtősen sok az alkohol/kábitószer/játék függő, néhányan a börtönt is megjárták. Nem egyszerü környezet egy non-for profit környezetvédelmi projekthez. Állitolag az elején fizetés utáni napon senki nem jelentkezett munkára, mert nem tudott. A projekt tehát legalább annyira szociális, mint környezetvédelmi vállalkozás, amit az önkéntesek (mi) által befizetett pénzből tartanak fenn sok türelemmel és elszántsággal.
Összefoglalva a környezet annyira kalandos volt amennyire csak lehetett. Nagyon élveztük.
Két hete keresztülutaztuk Costa Ricát (két óra busszal) és megérkeztünk a Bataan nevü metropoliszba. Ez végre adott egy kis latinamerika sztereotipiát a kozmopolita San Jose-hoz képest. Bataan egy porfészek, de onnan még fél óra taxi a csatorna, ahonnan még fél óra motorcsónakozás a hely. A taxi egy pick-up gép volt, az út meg éppenhogy megfelelő ennek. Jó sokszor hátrafordultam, hogy nem estek-e ki hátulról a hátizsákok egy bukkanónál. Közben a házak kezdtek fogyni mellőlünk. A téglaházak átalakultak pala/fa/bádogházakká és egyre ritkábbak lettek. A motorcsónakkak már festői dzsungelben mentünk a Pacuare folyó deltájában mindenféle csatornákon. Állitólag vannak kajmánok, majmok meg lajhárok, csak a nagyobb állatok közül, de ezeket sajnos nem láttuk. Emellett azért ez korántsem lakatlan terület, gyakran láttunk düledező, cölöpön álló házakat és még egy folyami kocsma is volt út közben.
A "Projekt"-nek nevezett telep ehhez képest teljesen civilizált. A házaknak beton alapjuk van, fagerendákból, ck- és farost lapokból meg hullámlemez tetőből készültek. A terület amin állnak aránylag nagy és közvetlenül a parton fekszik. A part emellett még tele van telkekkel és házakkal, amik mind a fák között vannak (ahol a dzsungel kezdődik) szóval nem zavarják meg a tiz kilóméteres, fekete homokú strand egységét. Minden teleknek saját kutja van, és mindenki ezeknek a kutaknak a vizét issza. A vizet egy magasan fekvő tartályba pumpálják és a projekten belül ez szét volt vezetve a tusolókhoz, konyhaépülethez, meg az olyan kivételezettek házához mint mi. A tartály és az élővilág találkozásának következtében odaértünk előtt mindenki rosszul lett, mert beledöglött egy kigyó a vizbe, de mire mi megérkeztünk ez már csak vicces vacsora melletti történet volt. Más viz nem volt, ugyhogy nem is gondolkoztunk sokat ezen a dolgon.
A társasági élet központja egy nagy, uszadékfából és pálmalevelekből összerakott sátor volt alatta padokkal, a lábak között függőágyakkal. Bármelyik robinsonfilmben megállta volna a helyét, szép mü volt és az esőt se engedte át. A robinsonérzés egyébként könnyen a hatalmába kerithetett bárkit (folyamatosan a Leathermannel a zsebemben mászkáltam), mert a strand tele van uszadékfával, emellett ott a dszungel amit ugyan tilos kivágni, de ennyi erővel teknőst ölni is tilos... A helyi favágókat meg nem kell félteni, a szomszédban a kivágásra szánt fát a szaki motorfürésszel darabolta deszkákra. Na a projekten kivul az összes ház igy volt összerakva. Ebből még elég jó dolgokat össze lehetett volna hozni, viszont szerencsére mindenkit sokkal jobban vonzott a függőágyban fekvés, mint a barkácsolás. Szerencsére, mert végülis elég hangulatos lett a part.
Az idő részben indokolta a lassúbb életvitelt: Ha San Jose-ban 100% a páratartalom, ahogy az időjárásjelentésben szerepelni szokott, akkor ott 200 (tudom, tudom...). A tenger elég hullámos és állandóan nyomja ki a meleg sós párát. Emellett sok eső esik, néha egész nap. Az eredmény az, hogy ha jó idő van, akkor más a mozgás gondoltára is megizzadsz, de tök fölöslegesen, mert úgyse fog lehüteni, de még megszáradni sem. Mint ahogy semmi más se: ruhák, ágyak, törülközák a telefon kijelzője, a hajunk... minden állandóan nedves. A bőr cuccok (pénztárca) bepenészedtek két hét alatt, az összes övem megrozsdásodott és csodálom, hogy az elektronikus dolgok müködnek még. Fémből gyakorlatilag semmi tartósat nem lehet késziteni. Zárak, zsanérok, stb. mindig éppen hogy csak müködnek.
Trópusok lévén este hatkor sötét van, reggel ötkor lesz világos nagyjából. A karib tenger felett állandóan felhős az ég, és általában villámlik is (ami még nem azt jelenti, hogy a parton is esni fog az eső) ez főleg este néz ki nagyon jól. Estére a napelemek által gyüljtött áramból van egy kicsi két lámpányi világitásra (a nagyrész a vizpumpához kell), illetve mindenki használhatja a saját fejlámpáját.
Számomra a legnagyobb környezeti változást az állatok jelentették. A városi ember szinte el is felejti, hogy nem egyedül van. A dzsungel és a part hemzseg a rákoktól, hangyáktól, békáktól, különböző madaraktól, rovaroktól és kisebb nagyobb emlősöktől. Ez elsőre ilyesztő, de aztán megszokja az ember, hogy meg kell nézni a cipőket, nem fészkelte-e bele valami magát, ésszel lépked a sötétben, hogy ne essen hanyatt egy békán elcsúszva stb.
A szociális környezet se volt érdektelen, de ez inkább a projekt vezetésével kapcsolatban okozott kihivásokat, mert velünk mindenki nagyon kedves volt. A környéken a legtöbb embernek a banánültetvényen történő napszámoskodás jelenti a rendes munkát. A banánültetvényen pedig csak nagyon kevesen keresnek jól és azok nem a napszámosok. Aki ennél többre vágyik az vagy elköltözik (legalább Bataan-ba) vagy valami más után néz. Például egy teknős 800 dollár körül hoz attól függően, hogy a teknője is értékes-e, vagy csak a tojásokat és a húst lehet eladni. Emellett ott van még a fa is, meg lehet kábitószerrel kereskedni. Szóval végülis nem Costa Rica munkavállalóinak krémje él ott a parton, az emberek egy része (idősebbek) nem tudnak olvasni, meglehtősen sok az alkohol/kábitószer/játék függő, néhányan a börtönt is megjárták. Nem egyszerü környezet egy non-for profit környezetvédelmi projekthez. Állitolag az elején fizetés utáni napon senki nem jelentkezett munkára, mert nem tudott. A projekt tehát legalább annyira szociális, mint környezetvédelmi vállalkozás, amit az önkéntesek (mi) által befizetett pénzből tartanak fenn sok türelemmel és elszántsággal.
Összefoglalva a környezet annyira kalandos volt amennyire csak lehetett. Nagyon élveztük.
2009. október 1., csütörtök
Teknos szunet
Megerkeztunk Bataanba, ahonnan a teknosmentestre indulunk. A teknostelep osszekotoje felszedett minket es nehany jotanacs utan adott egy kis idot hogy felkeszuljunk. Mivel ott nem lesz aram ezert most ket hetes kenyszerszunet kezdodik, de megilyedni nem kell jol vagyunk. (a telefonokat lepattantotta a helyi halozat, ugyhogy telefon se lesz)
Technical difficulties
A hely ahol lakunk tokeletes. A szobank frako ket szemelyes. Van egy udvar ami nagyon szepre meg van csinalva: novenyek, medence, fuggoagyak. Este kellemes zene meg sorok, mozivetites, tv, csocso es mikor kell nem tul nagy hangzavar van. Szóval frankó az egész és de szerencsére van egy két dolog ami érdekessé teszi az ittlétet.
A tusoló: Az útikönyvben csak kedvesen öngyilkos tusolónak hívják: a vízmelegítő a rózsa helyén van, az melegíti a vizet amennyire tudja. A hőfokot azzal lehet szabályzni, hogy mennyire erősen engedi meg az ember a vizet. Az öngyilkos nevet azért kapta (gondolom) mert valahogy oda kell vezetni az áramot a rózsához, amit gondos szakemberek oldanak meg. Az eredmény a képen.
A számítógépek: Van itt néhány kiöregedett gép, amikre pakoltak win xp-t és mindenki adminkét "dolgozik" rajtuk. Gondoltam, hogy ez tökéletes, gyors felrakom a picasát aztán feltolom a képeket amik már megvannak. Ez egészen addig jó ötletnek tűnt, amíg a 18MBs RAW file-ok azonnal be nem térdeltették a gépet. Onnantól csak az, hogy kijelentkezgessek, meg elsimítsam a nyomokat még fél órába telt (közben mögöttem köhögcséltek az emberek). Másnap reggel aztán sok türelemmel sikerült eredményt elérni. (reggel kevesebben akarnak internetezni) Úgyhogy most felkerült néhány kép is:
A tusoló: Az útikönyvben csak kedvesen öngyilkos tusolónak hívják: a vízmelegítő a rózsa helyén van, az melegíti a vizet amennyire tudja. A hőfokot azzal lehet szabályzni, hogy mennyire erősen engedi meg az ember a vizet. Az öngyilkos nevet azért kapta (gondolom) mert valahogy oda kell vezetni az áramot a rózsához, amit gondos szakemberek oldanak meg. Az eredmény a képen.
A számítógépek: Van itt néhány kiöregedett gép, amikre pakoltak win xp-t és mindenki adminkét "dolgozik" rajtuk. Gondoltam, hogy ez tökéletes, gyors felrakom a picasát aztán feltolom a képeket amik már megvannak. Ez egészen addig jó ötletnek tűnt, amíg a 18MBs RAW file-ok azonnal be nem térdeltették a gépet. Onnantól csak az, hogy kijelentkezgessek, meg elsimítsam a nyomokat még fél órába telt (közben mögöttem köhögcséltek az emberek). Másnap reggel aztán sok türelemmel sikerült eredményt elérni. (reggel kevesebben akarnak internetezni) Úgyhogy most felkerült néhány kép is:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
