Huarazi Túrák

Most, hogy visszatértünk a hegyekbe megérkezett a valódi esős évszak. Kár mert itt kirándulni, természetet járni és hegyet mászni akartunk.

Nem baj, úgy gondoltuk, hogy jó felszereléssel nem lehet probléma, és nekivágtunk az első komolyabb vezető nélküli túrának. Egy lagunát szerettünk volna erlérni természetesen 4000m felett. Reggel korán indultunk, ami jó volt, mert nagyon sok busz volt, de nem volt olyan jó mert sok ember is volt, akik végül mind belefértek a mi buszunkba. A völgy bejáratához aztán egy átszállással jutottunk (egy Yungay nevü városban, ami egy komoly lavinakatasztrófáról hires) és elkezdtünk menni. Elég gyorsan beborult az ég, de az igazi problémát az jelentette, hogy elvesztettük az utat (mert egy folyó elmosta). Aztán szerencsére jött egy csapat vezetővel, így átugráltunk a folyón és haladtunk tovább, de az eső nem állt el. Aztán amikor találtunk egy táblát, hogy 3km még a lagunáig (az elején 8 volt) akkor úgy gondoltuk, hogy visszafordulunk, hogy elérjük még az esti buszt. Fontos lépés ez a kezdő hegymászók életében. Visszafele az egész út egy patak volt, de amikor leértünk a völgybe megint kisütött a nap, szóval majdnem megszáradtunk mire az útra értünk, és az út mellett is volt pár tó, szóval nem voltunk annyira szomorúak.

Másnap nagyobb fába vágtuk a fejszét, hamár ilyen jól ment elsőre... Jégfalmászásra fizettünk be kezdőknek. Ez egy jó hosszú autózással kezdődött. Közben kérdezte a vezetőnk, hogy nem viszünk-e el valakit, aki munkába menne, de nincs autója. Mondtuk, hogy dehogynem, csak azt hibáztuk el, hogy ő négy emberre gondolt. Itt tart a spanyolunk. Mindenesetre beugrott két nő elpőre, meg ugyanennyi hátra is. A Toyota Corolla, mi más, jól birta a terepet, pedig ezt az utat Izlandon bizonyára csak terepjárók számára engedélyezték volna. Volt gázló, sziklák, meg egy döglött tehén az út közepén, amit valaki kövekkel és ágakkal takart le, gondolom kondorok ellen. Félúton megálltunk, hogy feltöltsük a hütővizet, mert a hütő el volt repedve.
Végül odaértünk a gleccser torkolatához, nagyjából. Innen még egy negyven perces erőltetett séta volt az első mászható jégfal, közben megint patakokon kellett átugrálni, meg nagy sziklákon egyensúlyozni. A jégfalnál a vezetőnk előkészitette a terepet, mig mi felvettük a sicipő szerü mászóbakancsot meg a vasat. Aztán bekötött engem először, mert egyenként másztunk és mondta, hogy indulhatok. Ekkor jutott eszébe ismét, hogy még nem csináltunk ilyet, igy két mondatban elmagyarázta spanyolul a technika lényegét, amiből semmit nem értettem, kivéve, hogy átellenes kéz, láb mozdulatokat kell végezni. Nem tudom, hogy mennyire volt technikailag helyes amit csináltunk, de végülis mindkettőnknek sikerült többször is különböző útvonalakon feljutni. Négy mászás után aztán teljesen elfáradtunk, úgyhogy indultunk is vissza, és ekkor persze elkezdett szakadni az eső. A negyven perces mászást ez talán még meg is hosszabbitotta, mert csúszott minden kő.
Nagy nehezen vissza értünk az autóhoz és elég jól elázva beültünk. Kiderült, hogy nem megy a szellőztetés, úgyhogy nyitott ablakkal kellett menni végig, hogy lásson valamit a sofőr. Ez nem csak a hideg miatt volt kellemetlen, hanem azért is mert igy beesett az eső. Persze ezt is túléltük és nagyon jó élmény volt. Sajnos mivel a szálláson nincs fütés, talán egész Huarazban sincs, ezért nem bizok abban, hogy holnapra megszárad a cipőm pl. Pedig holnap bármi is lesz buszra szállunk és megyünk vissza Limába, még két napunk marad Peruban és utána irány Brazilia. Már várjuk a meleget, és elhatároztuk, hogy a hegymászásból egyenlőre elegünk van.

Huacachina

Ugyanaznap mint amikor nagy nehezen túléltük a nazcai repülést beértünk Huacachina oázisára.

Ez a hely az Ica nevű aránylag nagy városhoz nagyon közel van, de hozza a képzeletbeli oázis összes jegyét: van egy tó, körülötte pálmafák, azok körül házak és a házak mögött nagyon magas homokdűnék. Egy elég lepattant helyen van a szállásunk, ez az eddigi leglehangolóbb szobánk, de talán a sötét és a pont jó hőmérséklet miatt nagyon jól alszunk.

A hely egyértelműen legfontosabb attrakciója a homokbuggyzás és homokszánkózás (deszkázás, aka sandboarding). Annak ellénére, hogy gyenge tákolmányokra számítottam a buggyk elég jól megépített gépek, frankó bukókerettel, nyolchengeres motorokkal és sportülésekkel. Estefele indulnak a túrák, mert akkor már nincs túl meleg. A barkácsolás azért szerencsére előbújt a részletekben, mert a hárompontos biztonsági öv egyik pontja egy jól / rosszul megkötött csomó (az enyém elég gyorsan lelazult). Azért nem kellett kétségbe esni mert a helyi sofőr persze be se kötötte magát. És nem tudom, hogy ezt hogyan gondolta, mert egészen elképesztő módon repesztettünk a dűnéken fel le, jobbra balra dőlve csúszkálva. Volt olyan mint egy hullámvasút.

Aztán egyszercsak megálltunk és előkapta a homokdeszkákat hátúlról. Ezek rétegelt lemezből készül nagydarab gördeszkaforma dolgok, amikre tépőzáras hevedereket csavaroznak. Az alja műanyag. Szép nagy dűne volt amin először próbálkoztunk. Az legegyszerűbb módszer a hason deszkárafekvés és lecsúszás volt. Ezt csinálta mindenki és elég vicces volt, az elvárásokkal ellentétben nem ment tele homokkal a szeme az embernek.

Egy kisebb dombon aztán kipróbáltam a rendes snowboardos módszert is, végülis működik, de elég sokat kell vele szenvedni a hasrafekvős vátozattal szemben: a homok sokkal kevésbé csúszik mint a hó, így elég jól hátra kell dőlni, a deszkának nincs éle, szóval a kanyarokat nem lehetett annyira belevágni, és csak nagy sebességgel megy a dolog, mert különben megragad az egész. Emellett minden csúszás előtt alaposan le kell viaszozni a deszka alját.

Azátán átbuggyiztunk egy másik helyre, ami sokkal meredekebb és magasabb volt. Megfelelt vona egy rendes sípályának. Itt eldöntöttem, hogy majd máskor próbálkozok a homokdeszkázással és hasravágódva csúsztam le. Félelmetes volt, de nem annyira mint az utolsó lejtő, ami még ennél is nagyobb volt. Miután kicsúszkáltuk magunkat felmentünk egy magasabb pontra és megnéztük a naplementét a dűnék felett.

Csodálatos volt az egész, de közben a kisebbik fényképezőgépünk elkezdett szerencsétlenkedni, nem tudom, hogy valami szoftveres, vagy hardveres hiba miatt, szóval egyrészt nem is sokat fényképeztünk, másrészt azok is rosszak lettek. Ez van mindenesetre nem fogjuk elfelejteni tényleg nagyon szép volt.

Másnap Icában várostúrát tartottunk. Itt készül a híres perui bor, ami világszerte méltán ismeretlen. Két pincészetet néztünk meg. Az elsőt angol nyelvű túrával. Bemutatták a tradícionális erjesztővázákat, amiknek az aján van egy kis búb az üledéknek, így viszon nem lehet őket rendesen leállítani. Bemutatták a nagy desztilláló szerkezetet is, mert készítenek pálinkát is Pisco néven. Ez már tényleg híres, szépséghibája, hogy a chileiek is magukénak tudják az italt. Aztán átmentünk egy másik pincészethez, ahol ugyan nem volt angol vezetés, de nagyon jól elbeszélgettünk a kapatos vezetővel a szürrelális pincében: A pince tele volt a tulaj gyüjteményével: kitömött krokodiltól puskákon át inka kincseken és inka előtti szöveteken keresztül egy elnöki szoborig minden volt ott egymás hegyén hátán. A vezetőnk pedig feltette az i-re a pontot azzal, hogy amikor megmutatta, hogy hogy kell felhajtani a pálinkát (megszagolod, benn tartod a levegőt, lehúzod és kifújod a levegőt) szépen magára öntötte a kóstolni kilopott mennyiséget (és nem vette észre). Régen nevettünk már ennyit gyárlátogatáson.

Ma ismét utazás van: Limán keresztül Huarazba megyünk. Vissza a hegyekbe.

Nazca

Éjszakai busszal indultunk Arequipából Nazcába. A legjobbnak mondott Cruz del Sur nevű szolgáltatóval. És valóban elég frankó volt a busz, meg tényleg kaptunk kaját. De fel kellett ismernünk, hogy egy repülőgép sokkal kevésbé rázkódik mint egy busz.

Mindegy, elég jól aludtunk, a tradícionális kaját is frankón feldolgoztuk és reggel már a homoksivatagban ébredtünk. Az út felén állt a homok.

Aztán elmentünk az utazási irodába, ahol a megbeszélteknek megfelelően kivittek a reptérre és csak meg kellett várnunk míg lett megfelelő repülő és már indultunk is. A gép 6 személyes volt a pilótát is beleértve. Mi a második sorban ültünk, ami talán a legjobb hely volt. Meglepően könnyen felszálltunk és talán kicsit jobban dobált a gép mint egy nagyobb utasszállító de nem volt veszélyes.

Ezután hamarosan kezdtük észrevenni a vonalakat. Először a hosszú egyeneseket utána a fentről nem túl nagynak tűnő figurákat. Mindegyik felett körberepültünk és pilóta úgy döntötte a gépet, hogy egyszer az egyik oldalról lehessen jól látni egyszer meg a másikról. Láttunk majmot, asztronautát, pókot, kolibrit és itt kezdetm rosszul lenni úgyhogy innentől már csak a horizontot figyeltem elöl és koncentráltam, hogy ne vegyek túl gyorsan levegőt illetve ne hányjak. Az anyósülésen utazó perui nő közben magához ragadta a nejlonzacskót és ásított egy színeset. Szerencsére ezután már hamarosan leszálltunk és kikóvályogtunk a gépből. A hátul ülő amerikai lány kivárta ezt a pillanatot és itt dobta ki a taccsot. Azért annyi lélekjelenlétem még volt, hogy aláírattam a pilótával a "bizonyítványainkat" aztán leültünk és nagyjából fél óra alatt sikerült csak szállítható állapotba hozni magunkat.

Visszamentünk a városba és ismét buszra szálltunk Ica irányába. Jók voltak a vonalak nagyon, meg relytéjes az egész, de azért a rosszullét maradt meg legjobban.

Arequipa Update

Visszértünk ugyan a számítógépes, internetes övezetbe, de mivel a Picasán éppen karbantartást végeztek ezért nem tudtam fényképeket feltölteni. Ilyen szerencsénk van.

Aztán végül sikerült a dolog, itt van az album most már az összes képpel (és kicsit kevesebb keselyűvel):

Egyébként Arequipáról még annyit, hogy minden nap láttunk tüntetést, bár aránylag kicsiket csak. Néha az egyetem előtt, néha a főtéren, a legjobb viszont a Colca kanyonos túra elején volt: A kis falu főterén általános iskolások meneteltek. Valszek az volt a házi hogy mindenki készítsen tüntetési plakátot, különböző szövegek voltak: "Általános jog a tanuláshoz!", "Minden gyereknek jog a szeretethez!" ilyenek. A tanárok osztályozták a táblákat (eléggé kilógott, hogy kinek segítettek otthon). Azán mindenki körbevonult a téren és a skandálást is gyakoroláták.

Állampolgári ismeretek a gyakorlatban.

Arequipa és a Colca Kanyon

Visszaértünk a túráról és Arequipát is sikerült nagyjából megnéznünk.

Arequipa a második legnagyobb város Peruban és fehér városnak is nevezik, mert sok spanyol stílusú fehér kőből készített épülete van. A környék televn vulkánokkal és hegyekkel, talán ezért is van itt a világ legmélyebb és második legmélyebb völgye.

Első nap kicsit körülnéztünk a városban, megnéztük a katedrálist, meg a Szent Katalin zárdát, ahova a fontos és gazdag helyi családok küldték a másodszült leányukat, hogy luxus körülmények között, szolgákkal apácáskodjanak. Ezen kívül elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a következő napokra kicsit abbahagyni az önszervezést, mert kicsit elfáradtunk benn és egy utazási irodában megrendeltük a Colca Kanyon túrát, meg utána a buszjegyeket meg a repülést Nascába, szóval nagyjából egy hétre leszerveztük velük a dolgokat. Gondolkodtunk még a majdnem 6000m-es Misti vulkán megmászásán is - állítólag elég egyszerű, csak hideg van, de aztán ezt elvetettük.

Másnap reggel indultunk a Kanyonhoz, amit ugyan Kanyonnak hívnak, de nem egy fennsík eróziójával jött létre, hanem egyszerűen egy völgy, de tényleg nagyon mély. Viszont csak a második legmélyebb, mert nemrég kiderítették, hogy a mellette lévő Cotahuasi mélyebb, viszont a turisták ellátása itt van megoldva úgyhogy ide kell menni. Egy kisbuszba gyűrődtünk reggel 3:30-kor és érzésre végig földúton zötykölődtünk a következő 4 órában. Az első állomás a Kondor keresztje fantázianevű hely volt. Mire odaértünk szépen televolt turista busszal. Madár egy se, de valahogy gondoltuk is, hogy ez így lesz, szóval nyugisan elkezdtünk sétálgatni a kilátók közt. Ekkor kisütött a nap és hirtelen talán 7 kondor is elkezdett körözni a hely felett, hímek, tojók (nem tudom kondornál hogy mondják), fiatalabb meg öregebb példányok egyaránt. Nagyon nagyok és ahhoz képest nagyon közel jöttek hozzánk. Sikerült 10 perc alatt 100 képet készíteni amit aztán hosszú órákon keresztül kellett válogatni később.

A jó kezdés kicsit feldobott mindenkit, megreggelizünk aztán elindultunk gyalog lefele a völgybe. Nagyjából három óra alatt értünk a meglehetősen jelentéktelen folyóhoz, és elég jól elfáradtunk a folyamatos lefelé menetben. (a botjainkat Bolíviában hagytuk a buszon, pedig most jól jöttek volna. Az éjszakai szállás egy sárpadlós vályogtéglából (angolul adobe, soha nem gondoltam volna) összedobott, de azért kényelmes épületben volt.

Másnap csak egy laza kis párórás túra volt a völgyben, viszont a belga lány, aki kicsit lemaradt a lejtőn és állítólag nem tudott aludni az éjszaka eldobta az agyát és elkezdett ordibálni a vezetővel, hogy várjunk már rá (vártunk amúgy...) és rendszeresen bömbölt. Szóval a vezetőnk hátramaradt vele és mi egy másik csoportal spanyolul hallgattuk meg a völgy kultúrális érdekességeit. Nem baj azért sikerült elérnünk az oázis nevű helyet. Ez a folyóparton a völgy mélyén kialakított oázisszerű (pálmafák, fű, úszómedencék) hely, ahol egy egyel lepusztultabb vályogházban kaptunk szállást (az ágyat bambuszból építették). De ez is jó volt egyébként. Itt aztán egész nap lazítottunk és söröztünk. Fürödtünk is, de a medence vizét minden reggel újratöltötték folyóvízzel mindenféle rafinált csatornákon keresztül, szóval hideg volt.

A következő nap reggel 5-kor reggeli nélkül jöhetett a visszamászás. A belgát egy öszvérre kötötték... Nem volt olyan durva, de azért jól jött, hogy felszerelkeztünk csokival az indulás előtt, mert éhgyomorra egy kicsit kemény lett volna. Aránylag szűk ösvényen kerülgettek minket az összvérek, aminek sajnos az lett a vége, hogy az egyik a falnak lökte az Améliet, de végülis ilyedségen és egy kis horzsoláson kívül nem történt semmi. Fent kaja, majd egy termál fürdő érintésével visszaút. Út közben érintettük a túra legmagasabb pontját 4910 méteren, de ezt mindenki elaludta, (nem tudom, hogy a sofőr mit csinált...) ezért kicsit odébb álltunk meg ahol nem volt tábla, csak zuzmók meg hideg.

A mai nap ismét lazítással telt Arequipában. Kicsit kulinárisra fogtuk a témát. Mindjárt reggel az első kajáldában lefényképeztek minket, hogy szórólapjaikon felhasználhassanak. Azán délben egy helyi specialitásokat készítő étterembe mentünk. Arequipa állítólag a csípős kaja fővárosa Peruban. Kezdtük azzal, hogy chichát rendeltünk ami erjesztett kukoricaital. Váratlanul rózsaszínű, emelett zavaros és rossz must szaga van. Mikor rendeltünk egy kancsóval, a pincér rövid beszédet tartott, amiben valószínűleg részletezte, hogy ez nem lesz jó nekünk és van más italuk is, mellé hozott egy próbapoharat is, de mivel nem értettünk semmit az egészből és mindenképpen ki akartuk próbálni ezért kitartottunk az eredeti rendelés mellett. Ehhez az Amélie egy családnak való folyami rákból készült levest én meg valami olyat rendeltem amiből egy szót se értettem (pedig elég hosszú neve volt). Mint kiderült az enyém végülis egy kis csontos csípős disznóhús, rakott krumpli, meg talán sült tüdő (úgy nézett ki mint egy bolyhos törlőrongy kisütve) volt. Ezt talán két fej aprított ecetes hagymával kerekítették le. Finom volt minden amúgy, de azért várjuk, hogy mi lesz a vége.

Főleg mert ma este buszra szállunk és holnap reggel érünk csak Nascába, ahol azonnal sétarepülésre megyünk, utána meg tovább Icába, ahol estére megszállunk.

(Még nem sikerült minden képet feltölteni...)

Titicaca tó 2.

Visszatértünk Bolíviából Peruba, sőt a fennsíkról ismét visszaértünk az Andok szélére, szóval itt az ideje összefoglalni a Titicaca tóval kapcsolatos éményeket.

A Perui oldal ugyan laza volt, de az a rész sokkal nádasabb és kevésbé látható, hogy mekkora tó igazából a Titicaca. (A helyi Aymara nyelv kiejtése szerint Titihaha, de ettől nem lesz kevésbé nevetséges) Bolívia Perunál egy fokkal szegényebb hely, szóval még az olyan turistaparadicsomban is mint Copacabana is olcsóbb minden egy fokkal mint Peruban. (A Copacabana egy nagy becsben tartott helyi Máriaszobor neve, amiről később Brazíliában strandot neveztek el) Copacabana egyébként nagyon szép fekvésű hely a tóparti dombok között. Van egy kikötő ami vizibiciklikkel meg turistahajókkal van tele. Ezenkívül van még egy nagy fehér horgonyt ábrázoló szobor, aminek a tetején a karikát egy fehérre festett autógumival oldották meg. Hasonló szakadtság sok helyen volt: például a főutcán lévő legnagyobb szállodában elsőre nem tudtuk beírni a nevünket a "nagykönyvbe", mert nem volt tolluk. (Melegvíz se volt egyébként...)
A pincér srác a standon kicsivel gyűrte csak le az analfabétaságot. Nagyokat szenvedett az ételek kibetűzésével ahogy felírta őket a blokkra - lassan gyönyörű betűkkel.
Ettől függetlenül, vagy pont ezért élveztük a dolgot. Elmentünk vizibiciklizni, megnéztük a templomot és elhatároztuk, hogy elmegyünk a Nap Szigetre (Isla del Sol). Segített a beilleszkedésbe, hogy útközben láttuk a soproni úszoda hasonmását, és hogy a bolíviai sör ugyanolyan nemzetközi minőségi pecséttel rendelkezik, mint egykor a soproni ászok.

A Nap Szigete a hely ahonnan az egyik legenda szerint az inkák származnak. Ezért van is ott néhány inka-előtti rom. Hajóval jutottunk el a szigetre, ami hosszadalmas volt, mert a két motorból csak egyet indítottak be nagy nehezen. A sziget barátságos hely, egy domb van rajt amin végigvezet egy szépen karbantartott út, kellemes séta, amit csak az nehezít, hogy 4000m felett van az egész. A szigeten gyakorlatilag az összes ház étteremként vagy szállodaként működik, de csak úgy mintha mi otthon szállodát, vagy éttermet üzemeltetnénk. Az előnye az, hogy az eddigi leszebb kilátással rendelkező helyen az eddigi legolcsóbban aludtunk. A hátránya, hogy ha rendelsz csirkét krumplival az étteremben, akkor elkezdődik a krumplipucolás, és nagyjából egy óra múlva lesz csak valami kaja az asztalon.
Vacsora előtt aztán átéreztük az egész hely szépségét, mert miután gyönyörködtünk a helyi gyerekek sárkányeregetésében egy magas öböl felett a lemenő nap fényénél, megláttuk hogy a sziget másik oldaláról hófedte csúcsok látszanak a tó partján. (elég csöpögős az egész, de tényleg így volt) Aztán vacsora közben elment az áram az egész szigeten és vissza se jött reggelig, de ez nem nagyon lepte meg a helyieket, nekünk meg igazi gyertyafényes vacsora jutott.

Másnap visszatértünk a partra és egy lazítós nap után ismét átléptük a határt Peruba, ahol közvetlenül Arequipába buszoztunk. Ez a második legnagyobb város, és ezt is sikerült nagyjából a sivatagba építeni, viszont 6000-es csúcsok vannak mindenfelele a látótávolságon belül. Így nem meglepő hogy itt van a világ lemélyebb völgye, amit holnap háromnapos túra keretében megnézünk. Úgyhogy majd csak utána írok.

A képek közben a bolíviai résszel együtt:

Titicaca tó

Gyorsan írok csak, hogy sikerült Cuzco-ból Puno-ba jutnunk. Közben láttunk néhány inka és inka előtti romot.



Puno nagyon laza város, a hangulat tetszett, de sajnos nincs túl sok turista látványosság. Azért úszó szigeten voltunk, de mivel az összes idetévedt turista oda megy, ez nem volt olyan frankó. Végül átjöttünk Bolíviába. A határ a szokásos átgyaloglós volt kis keveredéssel, de semmi igazi problémával. A határőr szerencsére nem tudott a magyar terroristákról, vagy legalábbis nem éreztette velem. (Az Amerikaiak kaptak egy-egy kacsintást egy komoly összegű számla mellett)



Szóval jelenleg itt vagyunk a Copacabana nevű helyen, ahol még Puno-nál is lazább a hangulat és tényleg szebb a Titicaca tó. Holnap egy szigetre megyünk.

Az Inka Ösvény

Ollantaytambo-ból indultunk tehát és a dolog eleje nem volt túl veszélyes. Egy folyó mellett baktattunk egyenes terepen, közben néha elhúztak mellettünk hordárok, öszvérek és szamarak. Elég gyors volt a tempó, de csak egy emelkedő volt a nap végéig, amikor nekivágtunk a hegynek. A mi túránk egy kicsit tovább húzta az első napot mint a többiek, viszont így a többi napon előnyből indulva egyedül mehettünk az ösvényen, ami sokkal jobb érzés mintha kerülgetni kéne a többi csoportot. A nap végi emelkedőből aztán kiderült, hogy tudjuk tartani az iramot a többiekkel, sőt az Amélie vezetésével eléggé az elején értünk a sátorhelyhez. A csoport erőssége volt egyébként, hogy nagyon kis külömbségekkel értünk a célokhoz, így elég gyorsan haladtunk, néha talán túlságosan is.

A sátrakat a hordárok vitték, ezek elég törékeny alkatú emberek, akik viszont nagyjából 30 kilós hátizsákkal futnak végig az úton. Állítólag az év végi hordárversenyen a négy napos túrát három és fél óra alatt lefutja a legjobb. Ők mire odaértünk egy adott helyre felállították a sátrakat és megfőzték a vacsorát. A vacsora mindenkit elámított: leves és utána rendes esküvői svédasztal volt a végén desszerttel. A kaja színvonalát aztán végig tartották a szervezők. Ezután rövid dumálgatást követően lefeküdtünk aludni és szükség volt a dunyha hálózsák minden tollára, mert elég hideg volt, de azért nem fáztunk.

A második nap a gyilkos, itt fel kell mászni 4215 méterre onnan le az ebédhez és utána ismét fel 4000 közelébe. Hát tényleg elég kemény volt. Sikerült rendben felérni, ahol megfagyott rajtam a póló (a hordárok is állandóan pólót cserélnek) de szerencsére volt másik. Bevártuk a csapatot egy felhős kép erejéig aztán indultunk is le az ebédlőhelyre ahol a törött kezű ausztrál kidobta a taccsot, de valahogy összeszedték a második hágóra. Nap közben kiderült, hogy a lefele menésben jóval kevésbé vagyunk gyorsak mint felfele, de azért bírtuk követni a csapatot. Két inka rom is útba esett, itt mindig egy kis beszédet tartott Fredd, aki saját állítása szerint archeológus és biológus egyben. Mindenesetre volt egykét érdekes ötlete az inkákkal kapcsolatban és abban egyetértek vele, hogy a spanyolok, akik leírták az inkák történetét (az inkáknak nem igazán volt írásuk) elég sok mindent félreérthettek. Este egy nagyszerű magányos helyen sátoroztunk ahonnan hófedte Andokcsúcsok látszódtak.

A harmadik nap elvileg csak arra szolgált, hogy közelérjünk a Machu Piccuhoz. Elég sok lefelemenet volt benn, és ezt az Amélie nem viselte könnyen (főleg a térdmagas lépcsőknél) de azért sikerült itt is célba érni, és útközben további inka romok és hihetetlen völgyek kárpótoltak. A napi szállás már elég zsúfolt volt, mert minden túra innen indul másnap a Machu Piccuhoz. Este a hordároktól is elvátunk (ők másnap indulnak a következő túrával - ha akarnak) illetve volt lehetőség sört venni. Itt egy kis bajba kerültünk a kézpénzzel - az egyetlen dolog amivel nem megfelelően szerelkeztünk fel, de aztán sikerült megoldani. Másnap reggel 4-kor roham kelés és indulás a végső szakasz kapujához, amit 5:30-kor nyitnak. Mi voltunk a második csoport, így egy kis sorbanállásos várás következett. Utána pedig az amire nem számítottunk: futás. Igazából a lassan biztosan haladás a fontos a soknapos fel-/lemászás közben, itt viszont mivel mindenki elsőnek akart odaérni tényleg szinte futássá fajult a dolog. De szerencsére a Nap-kapu után már eloszlott a nép és szép napsütésben csodálhattuk meg a Machu Piccut. Tényleg lenyűgöző látvány, már a környéke is. Fredd komoly vezetést adott nekünk amiben lealázta a Yale egyetemet, akik az eredeti ásatásokat végezték és ezzel együtt szépen ellopták az összes megtalált cuccot (kutatási okokból nem sikerült még visszajuttatni Perunak a kölcsönadott tárgyakat - 50 év alatt). Emellett szépen megutáltatta velünk a helyet "felfedező" amerikait. Amúgy tényleg nem lehet azt mondani, hogy ő fedezte fel az elfelejtett inka várost, mert amikor ez az újkori Indiana Jones a Machu Piccuhoz ért akkor éppen 6 család lakott a városban. Aztán egy kicsit az asztronómiáról is beszélt, ami alapján a várost felépítették.

Végül 4 nap után ismét buszra szálltunk és leautóztunk a völgyben található faluhoz, ahol volt egy koszlott melegvizes fürdő. Itt ismét kézpénzzel felszerelkezve koktélokat ittunk míg áztunk és teljesen elmúlt minden izomfájdalmunk. Cuzcoba vonattal és busszal jutottunk vissza este 10-kor.

Talán nem meglepő, hogy másnap 7-kor mikor buszra szálltunk Puno és a Titikaka tó fele nem voltunk teljesen kipihentek.

Összességében nagyon éveztük a dolgot. A csapat nagyon jó volt, bár az elején kicsit féltünk az amerikai ausztrál kombinációtól, tényleg jól szórakoztunk. Az egész szervezés, kaja ilyesmik is tökéletesek voltak. Az egész rettentően drága volt (több mint 500 USD fejenként) viszont később beszéltünk másokkal akik feleennyit fizettek, viszont ennek fejében a vasúti sín mellett illetve közúton közelítették meg a helyet gyalog, így tehát jobban megérte sok pénzért tényleg lenyűgöző természetet látni, mint fele annyit elpazarolni.

Előkészületek az inka ösvényre

Sikeresen végigjártuk a Maccu Picchuhoz vezető inka ösvényt és ez minenképpen maradandó élmény lesz. Nézzük a részleteket:
Volt ugye egy fejtágítás, amit majdnem lekéstünk, mert csak elég nehezen tudtunk visszajönni az aznapi kirándulásból. Ollantaytambo-ból pont nem akart senki akkor visszamenni Cuzcoba amikor mi, kivéve két Argentínt, akik viszont még három dolgot meg akartak nézni útközben. Ezt végülis egyáltalán nem bántuk meg, mert láttunk egy sópárolót (nem tudom hogy hívják azt a helyet ahol sós vízből sót nyernek), egy inka földművelési labort ami ufó leszállónak is elment volna, illetve egy templomot. Ezzel majdnem az összes "Szent Völgyben" található látványosságot letudtuk. Közben dumálgattunk a taxisofőrrel meg a két sráccal, jó volt az egész. Megtudtuk, hogy a hegyoldalba növényzetirtással a végzős osztályok szoktak írni (ez elég jól néz ki messziről), meg hogy az első három osztály van csak kecsua nyleven, a gyerekek anyanyelvén, a többi spanyolul megy.



Így sikerült majdnem lekésni az első találkozót, de a sofőrünk minannyiónk izgulása mellett sikeresen megoldotta feladatot, a találkozó persze késett negyed órát.

Itt annyi történt, hogy összejött a csoport, bemutatkozott a fő és a másodvezetőnk. (Fredd és Dalmiro), elmonták, hogy mire számíthatunk és hogy mikorra kell jönni másnap (6) végül pedig kiosztották a matracokat, hálózsákokat és hordártáskákat. A cuccok nagyrészét (sátrak, kaja, konyhai felszerelések) elviszik a cég hordárai, de ha valaki saját dolgokat akar hordárral vitetni akkor azért külön kell fizetni 60 dollárt 9 kilónként. Mi egy személyes hordárt fogadtunk és nagyon jól tettük, mert arra nem gondoltunk az elején, hogy a hideg miatt komoly hálózsákokat kapunk, amik darabonként három kilót nyomnak. Szóval végülis nekünk annyi fért bele, hogy az Amlie ruháit, egy matracot, meg a hálózsákokat elvitték.

A túrázók csapata jól összejött. Először is volt két srác meg egy lány Miamiból akik egy fitnessz program szponzorálásában jöttek, és az egyik első beszólásuk az volt, hogy ha nem hánysz edzés közben akkor nem edzel elég keményen... Viszont ők tudtak folyékonyan spanyolul.
Aztán volt két coloradoi hegyivezető, akik alapból kétezer méteren laktak. A következő páros egy haditengerész volt a feleségével, aki hetedik lett az Athéni olimpián (ok vitorlázás, de akkor is) és egyébként mindketten televoltak triatlon versenypólókkal, mert az a hobbijuk. Ezen a ponton úgy gondoltuk, hogy csúnyán elszámoltuk magunkat a fizikai követelményekkel kapcsolatban...
Aztán jöttek a kicsint megnyugtatóbb emberek: négy Ausztrál srác, akik közül a megbeszélésen csak kettő volt jelen, mert az egyikőjük egy előző napi kocsmai verekedésben eltörte a kezét. Ettől függetlenül másnap teljes létszámban ott voltak.
Még egy amerikai pár, akik teljesen átlagosak, kivéve, hogy a jogász férj irakban kutatja a fogyasztóvédelem helyi relytéjeit. (vagy valami ilyesmi)

Nagyjából mindent ésszel pakoltunk én a nagy hátizsákommal mentem, mert annak az aljára tudtuk csak rácsatolni a maradék matracot (az könnyű volt), Amélie a napi használatra beszerzett hátizsákkal indult. Reggel hatkor buszra szálltunk és visszamentünk Ollantaytambo-ba ahonnan a séta indult.

Cuzco környéke

A napokban Cuzco környéken mászkáltunk. Egyrészt mert edzenünk kell a Machu Picchu megmászára, másrészt meg nagyon sok inka épulet van a környéken nem túl messze.
Tegnap Tambomachay-ba mentünk először és onnan visszagyalogoltunk a városba. Ehhez le kell szállni a megfelelő helyen egy olyan buszról ami máshova megy. Ez spanyoltudás nélkül nem volt egyszerű, de azért végülis mivel szemfülesek voltunk sikerült.
Az inka építészet sépségét három dologban látom:

1 szép simára megmunkált és illesztett nagydarab kövek
2 finom vízelvezető rendszerek, amik jelenleg is működnek
3 a hely - valamilyen okból szerettek a domb tetejére építkezni...

Az első napi kiránduláson mindezeket megnézhettük négy különböző helyen. A gyalog út sima volt visszafele (8 km) annak ellenére, hogy az útikönyv rablást és erőszakot helyezett kilátásba.

Ma Pisach-ba mentünk (ez már buszvég) ami szerintem simán lehetne a leghíresebb inka város, ha nem sztárolnák ennyire a Machu Picchut. Ez is egy meredek hegy tetején van, ahova négy kilóméteres kemény lépcsőzéssel jutottunk fel. A romok több városrészt bemutatnak és hihetetlen teraszrengeteget építettek hozzá.
Hazafele kipróbáltuk a közös taxit. Sima autótulajdonosok ajánlják, hogy elvisznek x helyre a busz árának a duplájáért (ami még mindig nagyon kevés fél óra autózásért) ha összejön a négy ember. Mi ketten ennek már a felét össze is hoztuk, innen elég gyorsan találtak még két személyt aki nem akart egy órát állni a buszon és indultunk is. A sofőr elég lazán értékelte a táblákat és korlátozásokat, így három "menetrendszerinti" buszt is megelőztünk. Egyenként is érdekes és izgalmas helyzetek voltak.
Amúgy itt is sok a taxi nagyrészt Daewoo Ticok és általában egyesben és kettesben tudnak közlekedni a dombok között, ami nagyon jó, mert az óvárosban kb. 30 centi járda és pont egy autónyi út van, szóval nem baj, ha nem 50-el mennek el centikre az embertől.

Holnap költöznünk kell, majd este fejtágítás a hegymászással kapcsolatban, majd holnapután hajnalban indulás. A túra négy nap három éjszaka (sátorban - éppen hogy nem fagy éjszaka) majd utána írok csak.

Limától Cuzcoba (avagy a zsebkés esete)

Kora reggel indult a gépünk Limából Cuzco-ba, és mivel volt egy kis félreértés azzal kapcsolatban, hogy ki fogja beállítani az ébresztőórát, ezért összesen 15 percunk maradt a pakolásra. Ezt az akadályt sikeresen vettük, de vétettünk egy hibát.
A reptéren már a kávét iszogattuk, miután feladtuk a nagy táskákat, amikor rájöttem, hogy magamnál felejtettem a Leatherman márkájú kombináltfogó-svájcibicskát. Nem nagyon szerettem volna, hogy elvegyék, viszont problémát se akartam ebből, mert előző nap az egyik vezető azt monta, hogy Peruban sokan ülnek 3-4 évet börtönben tárgyalás nélkül. Úgy döntöttünk, hogy azért megpróbálom átcsempészni. Gondosan a fényképezőgép (nagydarab fém) mellé pakoltam és nekivágtünk a biztonsági ellenőrzésnek. Természetesen fennakadt a hátizsákom, és félrehívtak. Az őr azt monta, hogy egy ollót keresünk. Ez kicsit furcsa volt, mert ugyan van olló a zsebkésen, de azért pont nem azt a részét szúrtam volna ki. Mindegy csodálkozva kinyitottam a táskát és láttam hogy reggel ide került az egészségügyi doboz is. Átnéztük hátha van benn olló, de nem találtunk semmit, ekkor nálam elfogyott a cérna és előpakoltam a zsebkést, amit annak rendje szerint el is koboztak egy kis felvilágosítás mellett. De ekkor mondta az őr, hogy ez szép és jó, de még mindig keressük az ollót. Végülis meg is lett az egészségügyi doboz egyik zugában, én meg jót mérgelődtem, hogy ha ezt elsőre sikerül megtatlálni akkor marad a kés.

Végül rendben Cuzcoba értünk, ami arról nevezetes, hogy az inka főváros volt, illetve hogy 3500 méter magasan fekszik. Persze átnéztük, hogy mire lehet számítani a magasság miatt, és ezután az összes tünetet megkaptuk: Fejfájás, légszomj, általános rosszullét, álmatlanság. Most készülünk a második éjszakára és remélem, hogy ez jobb lesz mint az előző, a megfázásom is javult egy kicsit.
A testi problémákon kívül néhány nyomásérzékeny cucc szintén feladta (általában akkor mikor leszedjük róluk a kupakot) A dezodorokat meg lehetett javítani, de a toll végleg elfojt.

Cuzco egyébként nagyon szép város. Az idővel is szerencsénk volt eddig, mert napkozbe szépen sütött a nap. Tele van az egész templomokkal, ahol mindig van fülhallgatós vezetés, úgyhogy már nagyon vágjuk a cuzcói művészeti iskola jellegzetességeit (kevert keresztény és inka vonások, aranyozás).

Holnap túrázni indulunk felkészülés képpen. Van még pár napunk a négy napos Machu-Picchu megmászás előtt. Addigis néhány kép Cuzcóból:

Lima

Sikerult par szep napot eltolteni Limaban. Az egyik fontos tanulsag az, hogy errefele sokkal jobban vigyaznak a szamitogepekre es nem tudunk kepeket feltolteni. (azt hiszem most mar ott tartunk, hogy lehet hogy jobb lett volna szamitogepet hozni) Ezen kivul viszont Lima az eddigi nyertes a nagyvarosok kozul. Sokkal jobban vigyazunk a dolgainkra mint San Jose-ban vagy Panama City-ben, pedig eddig mindig baratsagosabbak voltak a helyek ahol maszkaltunk.
Elso nap bementunk a varoskozpontba. Az itteni buszok kb a kisbusz es a rendes busz kozott helyezkednek el meretben es van rajtuk egy rakas szam es helynev meg egy kiabalo ember, ezek az informaciok altalaban ellentmondanak egymasnak, de azert sikerult bebuszozni a foterhez. Itt pont lemaradtunk az orsegvaltasrol, de a katedalisban ezert egy vezetovel karpotoltuk magunkat, ami mint mindig most is jo dontes volt (A vezetes mindig megeri...), mert a muveszettorteneti attekintes mellett kaptunk egy kis altalanos Peru/Lima tortenelmet is: A varost Pizarro alapitotta, aki ide meggazdagodni jott. Harmadszorra sikerult csak eljutnia Peruba, es az a keves ember aki elkiserte az mind gazdag es fontos ember lett Peruban es ahogy ez lenni szokott egy ido utan egymasnak estek es legyilkolasztak egymast. Igy Pizarrot is egy spanyol szurta le. Peruban a spanyolok elott sok mas kultura is elt az inkak mellett, de az inkak harcos nep reven leigaztak az osszes tobbi andoki nepet, szoval a spanyolok csak orsegvaltast csinaltak. Ennyit a multrol.

Lima egyebkent a vilag masodik legnagyobb sivatagi varosa. Masnap nevetve mutogattak nekunk egy a Barranco varosreszben, hogy a hulye europaiak tetot epitettek a hazura, pedig itt soha nem esik az eso. Ezen kivul Limaban nagyon sok a foldrenges, ezert nincsenek nagy regi epuletek (meg ujak se nagyon) mert mind osszedolt kulonbozo foldregesekben. Ugyan ez tartja vissza reszben a varosi kotottpalyas tomegkozlekedes elterjedeset.
A katedralis azert tudott megmaradni, mert fo tartooszlopai fabol keszultek, de ugy neznek ki mint a kooszlopok. Megneztuk meg a ferences kolostort, ami az alatta levo, temetkezesre hasznalt katakombarol hires, meg az inkvizicios muzeumot, ahol kiderult, hogy az inkvizicio nem volt szamottevo problema Peruban, mert csak a spanyolokra vonatkozott.
Koszben elsetaltunk a parlament elott, ami Eszakir-orszagot juttatta eszunkbe, mert nehany unakozo rohamrendor alldogalt korulotte es beracsozott bombabiztos szallitojarmuvuk volt. Peruban nem sokkal ezelottig kulonbozo kommunista frakciok folytattak gerillahaborut a kormanyerokkel, ezek kozul a Fenyes Osveny a leghiresebb. A nemzeti muzeumben lettunk ma minket oldal kegyetlensegeirol fotokiallitast. A helyzet az mint Eszakir-oszagban: igazabol senki nem akar mar terroristaskodni, de kizarni semmit nem lehet.

Masnap elmentuk Pacsakamak-ba, Limatol 10 km-re ami mindig az eppen aktualis kulturanak volt temploma, legutobb az inkake. Bar maguk a kiasott romok nem olyan kulonlegesek, azert a sivatagi hatter megadja neki a kulonlegesseget. Itt lattunk a leheto legrondabb kutyabol is: a perui szortelen fajta, szortelen es csunya, de allitolag nagyon jol lehet vele kezelni a gyomor es legzesi problemakat, csak ra kell fektetni a kutyat a problemas helyre es mas jobb is lesz minden. (ez nem vicc)
Ut kozben lattunk jo sokat a badogvarosokbol. A videki nepesseg munka remenyeben, illetve a terrorizmus elol menekulve jott Limaba, ahol mivel sivatag meg dombok vannak, nem nagyon figyelt arra senki, hogy illegalis hazakat kezdtek felhuzni a bevandorlok, mikor meg feltunt mar a dolog akkor tul keso volt elbontani mindent, igy most inkabb probalnak csatrnazni, meg aramot bevezetni.

Ma elmentunk a nemzeti muzeumba, ami kedvem szerinti betonepulet (persze nem vittunk nagy kamerat). Megneztuk a kiallitasokat es visszajottunk, mert sikerult megfaznom, ugyhogy Halloween ellenere, amit itt is unnepelnek, hamarosan megyek vissza az agyba.
Holnap indulunk Cuzcoba, az inka fovarosba.

Osszessegeben Lima jo hely benyomasat kelti,
- Amerre jartunk az erzesre mind sokkal biztonsagosabbanak, tisztabbnak tunki mint San Jose vagy Panama City.
- A taxisok normalisak, lehet kozeledni az arakkal para nelkul.
- A peruiak eleg egyformak a Panama City-i sokszinuseghez kepest, de nekem bejonnek az alacsony sotethajuak, szoval ilyen szemponbol is kellemes a varosnezes.
- A kaja jo bar itt Mirafloresben eleg nemzetkozien etkeztunk. (A Pizza nemzeti eledel)
- A telefonokkal sokat hasznaljak a wali-talkie-s egyiranyu kommunikaciot adatatvitelel (most nem jut eszembe, hogy mi ennek a neve) mert allitlag olcsobb.