Arequipa és a Colca Kanyon

Visszaértünk a túráról és Arequipát is sikerült nagyjából megnéznünk.

Arequipa a második legnagyobb város Peruban és fehér városnak is nevezik, mert sok spanyol stílusú fehér kőből készített épülete van. A környék televn vulkánokkal és hegyekkel, talán ezért is van itt a világ legmélyebb és második legmélyebb völgye.

Első nap kicsit körülnéztünk a városban, megnéztük a katedrálist, meg a Szent Katalin zárdát, ahova a fontos és gazdag helyi családok küldték a másodszült leányukat, hogy luxus körülmények között, szolgákkal apácáskodjanak. Ezen kívül elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a következő napokra kicsit abbahagyni az önszervezést, mert kicsit elfáradtunk benn és egy utazási irodában megrendeltük a Colca Kanyon túrát, meg utána a buszjegyeket meg a repülést Nascába, szóval nagyjából egy hétre leszerveztük velük a dolgokat. Gondolkodtunk még a majdnem 6000m-es Misti vulkán megmászásán is - állítólag elég egyszerű, csak hideg van, de aztán ezt elvetettük.

Másnap reggel indultunk a Kanyonhoz, amit ugyan Kanyonnak hívnak, de nem egy fennsík eróziójával jött létre, hanem egyszerűen egy völgy, de tényleg nagyon mély. Viszont csak a második legmélyebb, mert nemrég kiderítették, hogy a mellette lévő Cotahuasi mélyebb, viszont a turisták ellátása itt van megoldva úgyhogy ide kell menni. Egy kisbuszba gyűrődtünk reggel 3:30-kor és érzésre végig földúton zötykölődtünk a következő 4 órában. Az első állomás a Kondor keresztje fantázianevű hely volt. Mire odaértünk szépen televolt turista busszal. Madár egy se, de valahogy gondoltuk is, hogy ez így lesz, szóval nyugisan elkezdtünk sétálgatni a kilátók közt. Ekkor kisütött a nap és hirtelen talán 7 kondor is elkezdett körözni a hely felett, hímek, tojók (nem tudom kondornál hogy mondják), fiatalabb meg öregebb példányok egyaránt. Nagyon nagyok és ahhoz képest nagyon közel jöttek hozzánk. Sikerült 10 perc alatt 100 képet készíteni amit aztán hosszú órákon keresztül kellett válogatni később.

A jó kezdés kicsit feldobott mindenkit, megreggelizünk aztán elindultunk gyalog lefele a völgybe. Nagyjából három óra alatt értünk a meglehetősen jelentéktelen folyóhoz, és elég jól elfáradtunk a folyamatos lefelé menetben. (a botjainkat Bolíviában hagytuk a buszon, pedig most jól jöttek volna. Az éjszakai szállás egy sárpadlós vályogtéglából (angolul adobe, soha nem gondoltam volna) összedobott, de azért kényelmes épületben volt.

Másnap csak egy laza kis párórás túra volt a völgyben, viszont a belga lány, aki kicsit lemaradt a lejtőn és állítólag nem tudott aludni az éjszaka eldobta az agyát és elkezdett ordibálni a vezetővel, hogy várjunk már rá (vártunk amúgy...) és rendszeresen bömbölt. Szóval a vezetőnk hátramaradt vele és mi egy másik csoportal spanyolul hallgattuk meg a völgy kultúrális érdekességeit. Nem baj azért sikerült elérnünk az oázis nevű helyet. Ez a folyóparton a völgy mélyén kialakított oázisszerű (pálmafák, fű, úszómedencék) hely, ahol egy egyel lepusztultabb vályogházban kaptunk szállást (az ágyat bambuszból építették). De ez is jó volt egyébként. Itt aztán egész nap lazítottunk és söröztünk. Fürödtünk is, de a medence vizét minden reggel újratöltötték folyóvízzel mindenféle rafinált csatornákon keresztül, szóval hideg volt.

A következő nap reggel 5-kor reggeli nélkül jöhetett a visszamászás. A belgát egy öszvérre kötötték... Nem volt olyan durva, de azért jól jött, hogy felszerelkeztünk csokival az indulás előtt, mert éhgyomorra egy kicsit kemény lett volna. Aránylag szűk ösvényen kerülgettek minket az összvérek, aminek sajnos az lett a vége, hogy az egyik a falnak lökte az Améliet, de végülis ilyedségen és egy kis horzsoláson kívül nem történt semmi. Fent kaja, majd egy termál fürdő érintésével visszaút. Út közben érintettük a túra legmagasabb pontját 4910 méteren, de ezt mindenki elaludta, (nem tudom, hogy a sofőr mit csinált...) ezért kicsit odébb álltunk meg ahol nem volt tábla, csak zuzmók meg hideg.

A mai nap ismét lazítással telt Arequipában. Kicsit kulinárisra fogtuk a témát. Mindjárt reggel az első kajáldában lefényképeztek minket, hogy szórólapjaikon felhasználhassanak. Azán délben egy helyi specialitásokat készítő étterembe mentünk. Arequipa állítólag a csípős kaja fővárosa Peruban. Kezdtük azzal, hogy chichát rendeltünk ami erjesztett kukoricaital. Váratlanul rózsaszínű, emelett zavaros és rossz must szaga van. Mikor rendeltünk egy kancsóval, a pincér rövid beszédet tartott, amiben valószínűleg részletezte, hogy ez nem lesz jó nekünk és van más italuk is, mellé hozott egy próbapoharat is, de mivel nem értettünk semmit az egészből és mindenképpen ki akartuk próbálni ezért kitartottunk az eredeti rendelés mellett. Ehhez az Amélie egy családnak való folyami rákból készült levest én meg valami olyat rendeltem amiből egy szót se értettem (pedig elég hosszú neve volt). Mint kiderült az enyém végülis egy kis csontos csípős disznóhús, rakott krumpli, meg talán sült tüdő (úgy nézett ki mint egy bolyhos törlőrongy kisütve) volt. Ezt talán két fej aprított ecetes hagymával kerekítették le. Finom volt minden amúgy, de azért várjuk, hogy mi lesz a vége.

Főleg mert ma este buszra szállunk és holnap reggel érünk csak Nascába, ahol azonnal sétarepülésre megyünk, utána meg tovább Icába, ahol estére megszállunk.

(Még nem sikerült minden képet feltölteni...)