Az Inka Ösvény

Ollantaytambo-ból indultunk tehát és a dolog eleje nem volt túl veszélyes. Egy folyó mellett baktattunk egyenes terepen, közben néha elhúztak mellettünk hordárok, öszvérek és szamarak. Elég gyors volt a tempó, de csak egy emelkedő volt a nap végéig, amikor nekivágtunk a hegynek. A mi túránk egy kicsit tovább húzta az első napot mint a többiek, viszont így a többi napon előnyből indulva egyedül mehettünk az ösvényen, ami sokkal jobb érzés mintha kerülgetni kéne a többi csoportot. A nap végi emelkedőből aztán kiderült, hogy tudjuk tartani az iramot a többiekkel, sőt az Amélie vezetésével eléggé az elején értünk a sátorhelyhez. A csoport erőssége volt egyébként, hogy nagyon kis külömbségekkel értünk a célokhoz, így elég gyorsan haladtunk, néha talán túlságosan is.

A sátrakat a hordárok vitték, ezek elég törékeny alkatú emberek, akik viszont nagyjából 30 kilós hátizsákkal futnak végig az úton. Állítólag az év végi hordárversenyen a négy napos túrát három és fél óra alatt lefutja a legjobb. Ők mire odaértünk egy adott helyre felállították a sátrakat és megfőzték a vacsorát. A vacsora mindenkit elámított: leves és utána rendes esküvői svédasztal volt a végén desszerttel. A kaja színvonalát aztán végig tartották a szervezők. Ezután rövid dumálgatást követően lefeküdtünk aludni és szükség volt a dunyha hálózsák minden tollára, mert elég hideg volt, de azért nem fáztunk.

A második nap a gyilkos, itt fel kell mászni 4215 méterre onnan le az ebédhez és utána ismét fel 4000 közelébe. Hát tényleg elég kemény volt. Sikerült rendben felérni, ahol megfagyott rajtam a póló (a hordárok is állandóan pólót cserélnek) de szerencsére volt másik. Bevártuk a csapatot egy felhős kép erejéig aztán indultunk is le az ebédlőhelyre ahol a törött kezű ausztrál kidobta a taccsot, de valahogy összeszedték a második hágóra. Nap közben kiderült, hogy a lefele menésben jóval kevésbé vagyunk gyorsak mint felfele, de azért bírtuk követni a csapatot. Két inka rom is útba esett, itt mindig egy kis beszédet tartott Fredd, aki saját állítása szerint archeológus és biológus egyben. Mindenesetre volt egykét érdekes ötlete az inkákkal kapcsolatban és abban egyetértek vele, hogy a spanyolok, akik leírták az inkák történetét (az inkáknak nem igazán volt írásuk) elég sok mindent félreérthettek. Este egy nagyszerű magányos helyen sátoroztunk ahonnan hófedte Andokcsúcsok látszódtak.

A harmadik nap elvileg csak arra szolgált, hogy közelérjünk a Machu Piccuhoz. Elég sok lefelemenet volt benn, és ezt az Amélie nem viselte könnyen (főleg a térdmagas lépcsőknél) de azért sikerült itt is célba érni, és útközben további inka romok és hihetetlen völgyek kárpótoltak. A napi szállás már elég zsúfolt volt, mert minden túra innen indul másnap a Machu Piccuhoz. Este a hordároktól is elvátunk (ők másnap indulnak a következő túrával - ha akarnak) illetve volt lehetőség sört venni. Itt egy kis bajba kerültünk a kézpénzzel - az egyetlen dolog amivel nem megfelelően szerelkeztünk fel, de aztán sikerült megoldani. Másnap reggel 4-kor roham kelés és indulás a végső szakasz kapujához, amit 5:30-kor nyitnak. Mi voltunk a második csoport, így egy kis sorbanállásos várás következett. Utána pedig az amire nem számítottunk: futás. Igazából a lassan biztosan haladás a fontos a soknapos fel-/lemászás közben, itt viszont mivel mindenki elsőnek akart odaérni tényleg szinte futássá fajult a dolog. De szerencsére a Nap-kapu után már eloszlott a nép és szép napsütésben csodálhattuk meg a Machu Piccut. Tényleg lenyűgöző látvány, már a környéke is. Fredd komoly vezetést adott nekünk amiben lealázta a Yale egyetemet, akik az eredeti ásatásokat végezték és ezzel együtt szépen ellopták az összes megtalált cuccot (kutatási okokból nem sikerült még visszajuttatni Perunak a kölcsönadott tárgyakat - 50 év alatt). Emellett szépen megutáltatta velünk a helyet "felfedező" amerikait. Amúgy tényleg nem lehet azt mondani, hogy ő fedezte fel az elfelejtett inka várost, mert amikor ez az újkori Indiana Jones a Machu Piccuhoz ért akkor éppen 6 család lakott a városban. Aztán egy kicsit az asztronómiáról is beszélt, ami alapján a várost felépítették.

Végül 4 nap után ismét buszra szálltunk és leautóztunk a völgyben található faluhoz, ahol volt egy koszlott melegvizes fürdő. Itt ismét kézpénzzel felszerelkezve koktélokat ittunk míg áztunk és teljesen elmúlt minden izomfájdalmunk. Cuzcoba vonattal és busszal jutottunk vissza este 10-kor.

Talán nem meglepő, hogy másnap 7-kor mikor buszra szálltunk Puno és a Titikaka tó fele nem voltunk teljesen kipihentek.

Összességében nagyon éveztük a dolgot. A csapat nagyon jó volt, bár az elején kicsit féltünk az amerikai ausztrál kombinációtól, tényleg jól szórakoztunk. Az egész szervezés, kaja ilyesmik is tökéletesek voltak. Az egész rettentően drága volt (több mint 500 USD fejenként) viszont később beszéltünk másokkal akik feleennyit fizettek, viszont ennek fejében a vasúti sín mellett illetve közúton közelítették meg a helyet gyalog, így tehát jobban megérte sok pénzért tényleg lenyűgöző természetet látni, mint fele annyit elpazarolni.