Előkészületek az inka ösvényre

Sikeresen végigjártuk a Maccu Picchuhoz vezető inka ösvényt és ez minenképpen maradandó élmény lesz. Nézzük a részleteket:
Volt ugye egy fejtágítás, amit majdnem lekéstünk, mert csak elég nehezen tudtunk visszajönni az aznapi kirándulásból. Ollantaytambo-ból pont nem akart senki akkor visszamenni Cuzcoba amikor mi, kivéve két Argentínt, akik viszont még három dolgot meg akartak nézni útközben. Ezt végülis egyáltalán nem bántuk meg, mert láttunk egy sópárolót (nem tudom hogy hívják azt a helyet ahol sós vízből sót nyernek), egy inka földművelési labort ami ufó leszállónak is elment volna, illetve egy templomot. Ezzel majdnem az összes "Szent Völgyben" található látványosságot letudtuk. Közben dumálgattunk a taxisofőrrel meg a két sráccal, jó volt az egész. Megtudtuk, hogy a hegyoldalba növényzetirtással a végzős osztályok szoktak írni (ez elég jól néz ki messziről), meg hogy az első három osztály van csak kecsua nyleven, a gyerekek anyanyelvén, a többi spanyolul megy.



Így sikerült majdnem lekésni az első találkozót, de a sofőrünk minannyiónk izgulása mellett sikeresen megoldotta feladatot, a találkozó persze késett negyed órát.

Itt annyi történt, hogy összejött a csoport, bemutatkozott a fő és a másodvezetőnk. (Fredd és Dalmiro), elmonták, hogy mire számíthatunk és hogy mikorra kell jönni másnap (6) végül pedig kiosztották a matracokat, hálózsákokat és hordártáskákat. A cuccok nagyrészét (sátrak, kaja, konyhai felszerelések) elviszik a cég hordárai, de ha valaki saját dolgokat akar hordárral vitetni akkor azért külön kell fizetni 60 dollárt 9 kilónként. Mi egy személyes hordárt fogadtunk és nagyon jól tettük, mert arra nem gondoltunk az elején, hogy a hideg miatt komoly hálózsákokat kapunk, amik darabonként három kilót nyomnak. Szóval végülis nekünk annyi fért bele, hogy az Amlie ruháit, egy matracot, meg a hálózsákokat elvitték.

A túrázók csapata jól összejött. Először is volt két srác meg egy lány Miamiból akik egy fitnessz program szponzorálásában jöttek, és az egyik első beszólásuk az volt, hogy ha nem hánysz edzés közben akkor nem edzel elég keményen... Viszont ők tudtak folyékonyan spanyolul.
Aztán volt két coloradoi hegyivezető, akik alapból kétezer méteren laktak. A következő páros egy haditengerész volt a feleségével, aki hetedik lett az Athéni olimpián (ok vitorlázás, de akkor is) és egyébként mindketten televoltak triatlon versenypólókkal, mert az a hobbijuk. Ezen a ponton úgy gondoltuk, hogy csúnyán elszámoltuk magunkat a fizikai követelményekkel kapcsolatban...
Aztán jöttek a kicsint megnyugtatóbb emberek: négy Ausztrál srác, akik közül a megbeszélésen csak kettő volt jelen, mert az egyikőjük egy előző napi kocsmai verekedésben eltörte a kezét. Ettől függetlenül másnap teljes létszámban ott voltak.
Még egy amerikai pár, akik teljesen átlagosak, kivéve, hogy a jogász férj irakban kutatja a fogyasztóvédelem helyi relytéjeit. (vagy valami ilyesmi)

Nagyjából mindent ésszel pakoltunk én a nagy hátizsákommal mentem, mert annak az aljára tudtuk csak rácsatolni a maradék matracot (az könnyű volt), Amélie a napi használatra beszerzett hátizsákkal indult. Reggel hatkor buszra szálltunk és visszamentünk Ollantaytambo-ba ahonnan a séta indult.