2009. december 17., csütörtök

Paraty

Braziliavarosbol Rioba repultunk, es kisebb sokkot, meg nagyobb izzadast okozot az ejszakai harminc fok. Kezdtem felni, hogy nehez lesz varost nezni, vagy strandolni. Vegul viszont az eso okozott problemat. Elso este meg elmentunk egy buliba az ifjusagiszallos emberekkel, aminek az lett a vege, hogy reggel hatkor lattuk a Copacabana felett a napfelkeltet, de masnap (aznap) mikor felebredtunk mar rendesen esett az eso, es ugy is maradt egesz napra. Rovid varosnezest tartottunk es kovetkezo nap reggel tovabballtunk a Paraty nevu udulofaluba, ami nincs is olyan kozel (260 km) de a brazil utak sokkal jobbak mint amivel eddig talalkoztunk, szoval csak 4 ora volt a buszut.

Paraty egy gyarmati stilusban megragadt kisfalu harom templommal (a Portugal hatas) es es jo meretu egy-ketemeletes feherre vakolt "ovarossal". Ennek kulonlegessege, hogy a normal utcaboritas helyett nagydarab kovekkel raktak le, ezert kenyelmetlen rajt kozlekedni akar gyalog akar biciklivel akar szekerrel probalja az ember. A masik kulonlegesseg, hogy velencei mintara a dagaly fuggvenyeben befolyik a viz az utcakra. Ebbol nem lattunk sokat.

A hely lenyege viszont a vedett, homokstrados, szigets obol, ami kivalloan alkalmas napozasra es furdesre. Sok mast nem is csinaltunk, bar az elejen itt is eleg rossz ido volt, de a masodik napon mar csak este esett, a harmadikon pedig, a hajokirandulas alkalmaval mar egyaltalan nem. A hajo nagyon jo volt. A szarazfoldrol elerhetetlen homokstrandokra es halakkal teli (na jo nem volt egy tropusi rengeteg, de volt nehany hal) zatonyokhoz vitt, kozben egy Israel Kamakawiwo'Ole-ra hajazo figura (hangban es kicsit kinezetben egyarant) gitart pengetett. Meg is talaltam az emberunket - Fabio Biggie-t a YouTube-on. Finom hagulat volt, sok napsutessel tamogatva, es a vegere se egtunk le nagyon, pedig 11-17 ig tartott.

Este visszabuszoztunk Rioba, ahol ma lattuk ugyan a Krisztus Szobrot, de estere megint eleredt az eso. A reszletekrol kesobb, de valoszinleg mar otthonrol.

Paraty kepek:

2009. december 13., vasárnap

Brasilia(varos)

Szolgalati kozlemeny az elejen: feltoltottuk a maradek Iguazus kepet, ugyhogy aki akar vizieromuvet latni az most megteheti az elozo bejegyzes utan.

Veletlenul jutottunk Brasiliaba (magyarul allitolag Brazíliaváros), bar mindig is erdekelt a hely, de azt hittuk, hogy Florianopolisba, vagy Salvadorba megyunk Foz de Iguaçu utan, de erre olcsobb volt a repules.
Brasilia a hires tervezett varos ahol Lucio Costa varostervezo kielhette az ujnak szamito "folyekony kozlekedes" (nincsenek lampak, csak ossze vissza kanyargo savok) elvet, Oscar Niemeyer meg megepithette az osszes lehetseges kozepuletet. A varos kozepso tervezett reszet, ahol mi is mozogtunk, kb. 100.000-es adminisztrativ (miniszteriumok) es oketkiszolgalo szemelyzet szamara terveztek, de a varos sokkal gyorsabban nott mint terveztek, igy a kornyezo szatelitvarosokkal egesz nagy (2.3 mio) lett.
A terv az volt, hogy az emberek 3000-es negyedekben elnek amihez tartozik bolt, iskola, buszjarat stb. Ez meg is valosult, olyan hangzatos nevu utcakkal mint "W3 Del", vagy "512 Eszak", allitolag az elso generacionak nem jott be igazan a dolog (kenyszerkozosseg lakohely alapan), de a masodik mar megszokta. Autozni mindenesetre nagyon kenyelmes, mert idorol idore ismetlodnek a keresztezodesek.
Autot kolcsonoztunk egy napra, mert a varost nem a gyalogosokra terveztek (az autosokra se, mert nincs eleg parkolo - a buszra fogadtak) eredetileg jarda is csak keves helyen volt. Most vannak mar jardak, de erzesre olyan rajtuk gyalogolni, mintha az autopajan kifogyott volna a benzin es el kell setalni a kovetkezo kutig: senki nem gyalogol rajtad kivul, es messze van ahova mesz.
Autoval aztan vegigjartuk a nevesebb Niemeyer epitmenyeket, mint a parlament, miniszteriumok, elnoki palota, templomok, muzeum. A legjobb a kulugyminiszterium (Palácio Itamaraty) volt, ami egy szellos reprezentativ celokat (fogadas, vacsora) szolgalo epulet, csak a miniszter dolgozik ott az alattvalok egy hatso szarnyban vannak. Kerestem az epitomernok nevet, aki megoldotta, hogy ne kelljen a meglehetosen nagy terbe belso oszlopokat tenni, de most nem talalom. Mindegy a csigalepcso zsenialis.

Szerencsere jo idonk volt, kivetelesen szallodaban voltunk, szoval minden adott volt a jo szorakozashoz. Osszefoglalva tetszett Brazilia, a furcsa latvanyos modon. A futurisztikus epuletek kozott elobukkano voros foldes pampa eleg jo Mad Max hangulatot ad.

Kozben Rioba ertunk, ez az utolso allomas, kicsit szomoru.


2009. december 11., péntek

Iguaçu vagy Iguazú

Mindegy, ugyanannak a helynek a portugalul es spanyolul beszelo oldala.
Harom ejszakat toltottunk a vizeseseknel, es valoban az eddigi legjobban kinezo volt mind k0zul amit lattunk. Szerencsenk volt, mert elofordul, hogy az atlagosnal sokkal kevesebb viz folyik, olyankor verszegeny a dolog, de az esos evszak eros kezdete most kedvezett nekunk. A vizeses eleg magas, de nem is ez a kulonleges benn, hanem hogy szelesen elterul es suru dzsungel veszi korul. A brazil oldallal kezdtuk a latogatast, ami allitolag jobb atlatast biztosit, de szerintem inkabb az benn a kulonleges, hogy kozel lehet menni a az egyik vizeseshez oldalrol. Szinte erezni a viz erejet.
Az argentin oldalra egynapos tura kereten belul jutottunk el. Itt fentrol lehet latni majnem az egesz szakaszt, amihez szepen kiepitett magasjardak vezettek (altalaban ugy tunt, hogy a ket orszag versenyez azon, hogy ki tud szebb, jobb latvanyossagot csinalni, es mindketten jol allnak). Emellett mivel Argentina olcsobb orszag innen eri meg a vizeses ala csonakazni. Ezt se hagytuk ki, bar a felelem mellett ez csak olyan mintha lezuhanyoznal a szep tiszta (nem) folyovizben.
Mivel az Iguaçu folyo harom orszag talalkozasanal folyik a nagyobb Parana folyoba nem hagyhattuk ki a Paraguayba latogatast se. Igazabol nem tudtuk, hogy ez lesz belole, csak a vilag legtobb aramat termelo (2008-ban 94.684.781 MWh) Itaipu vizieromuvet akartuk megnezni. Ezt a Parana folyon epitette Paraguay es Brazilia kozosen, szoval a folyo kozepenel van egy hatar (utlevel nem kellett) Ottjartunkkor a tulfolyok is nyitva voltak. Itt a toblettvizet folyatjak le a tarozobol (az Itaipu eromunek a kategoriajaban a legkisebb tarozoja van, csak 10.000 embert kellett kitelepiteni). A viz nagyjabol 180-ra gyorsul a lefele uton, es igy gyorsan elbontana a folyomedret, ezert atfuttatjak egy ugraton. Eleg jol nez ki. Az iranyitoterem a szokasos Homer Simpson fele volt, es egy porgo tengelyt is lattunk ami a husz generator egyiket hajtotta. Lenyugozo merete volt mindennek.
Ezzel indultunk is volna tovabb Foz do Iguaçubol, hogy megnezzuk Braziliat a mesterseges varost, de hatra volt meg egy meglepetes: az ifjusagi szallosok elfelejtettek elhozni a mosodabol a ruhainkat, es mikor mi kertuk oket, akkor mar nem ertek el a mosodast. Reggel 6-kor ment a repulo, ugyogy az az egy maradt, hogy majd elkuldik a rioi cimunkre. Hat majd meglatjuk. Az egyetlen fajdalmas dolog ami benne volt, az az Amelie aranylag draga northface nadragja (az enyem is benn volt, de az csak icepeak :). Az elszamolo ember viszont lanyos zavaraban 200 realt (22.000 Ft) tevedett a szamlankon (az osszes kirandulast ott kellett fizetni). A korulmenyekre valo tekintettel nem szoltunk.

Kozben ideertunk Braziliaba es fehernemu vasarlassal kellett kezdeni, amugy minden franko, holnap autot kolcsonzunk, mert nem egy gyalogos hely. Az internetkavezok eddig eleg rafinaltak, ugyhogy egyenlore csak brazil vizeses kepek vannak, de amint lehet felteszem a tobbit is. (es akkor tobbet vagunk is majd)

2009. december 8., kedd

Curitiba

Sao Paulo után Curitibába értünk, ami annyiban volt hasonló, hogy itt is ismertünk valakit: Pedrot, Amélie volt kollégáját.
Pedro el is hozott minket a buszpályaudvarról, és elvitt a feleségével vásárolt új házba ami nagyon nagy és szép volt és egy kis elkerített utcában a városközponttól elég messze. Pont jókor érkeztünk, mert a szülei is ott voltak látogatóban (két hónapra) és a feleségének a barátnője is ott aludt. Ennek ellenére rendes szobában, rendes ágyon aludtunk, ami a ház méretét dícséri. A végéig nem jöttünk rá, hogy minig ilyen pörgés van-e náluk, vagy csak éppen kifogtuk a pillanatot. Pedro továbbra is az internet/médiabusinessben dolgozik és éppen próbált tőkét szerezni a viselkedésminta alapján történő hirdetéscélzásra létrehozott cégéhez, a napi munkája mellett.
A hétvége meglehetősen nyugisan telt, jött egy csomó vendég, elmentünk Feijoada-t enni, ami a választott étteremben egy büfészerű dolgot jelentett ahol mindenféle kaja volt babfőzelékkel. Különböző féle húsok, rizs, ilyesmi a tetejére mindenki szórt egy kis töpörtyűt. Ehhez babfőzelék/bablevest lehetett inni (töpörtyűvel) egész jó volt.
Curitiba híres a tömegközlekedéséről, sok helyen példaként hozzák fel az olcsó és versenyképes városi tömegközlekedés megvalósítására. Mi ezzel szemben órákat autóztunk a dombok között. Amit láttunk azok spéci buszmegállók voltak (jegyellenőrzés beszállás előtt) meg rendesen elkülönített buszsávok. Nem tűnt olyan világmegváltónak mint amilyennek gondoltam, de valóban olcsóbb lehet, mint metrót építeni mindenhová.
Park, ami a város másik erőssége állítólag, tényleg sok van, ugyan a botanikus kert egy kicsit sivár volt (a dublini sokkal jobb) de van külön lengyel, ukrán meg olasz bevándorlói park, illetve egy váz-opera, ami a párizsi opera mintájára épült álványból. A legfontosabb látványosság, mindjárt a brazil futball bajnokság záró fordulója után (tv-n néztük), az Oscar Niemeyer múzeum volt, ahol megnéztük Vik Muniz brazil művész érdekes kiállítását, illetve a filmet Oscarral magával.
A fociról még annyit, hogy a Coritiba (sic!) nevű egyik helyi csapat a bennmaradásért játszott az utolsó fordulóban otthon és vesztett. Ezután a brazil szurkolók bemutatták, hogy milyen a brazil huliganizmus, a rendőrök meg, hogy hogy nem szabad pályán tömeget oszlatni. A szomorú az esetben hogy a pályán kívül később egy szurkoló és egy rendőr életét vesztette egy lövöldözésben.

Éjszakai buszon Foz do Iguaçuba utaztunk, hogy megnézzük a híres vízesést.

2009. december 6., vasárnap

Sao Paulo

siman megerkeztunk braziliaba es igy az ut vege fele egyre nagyobb biztonsaggal allithatom, hogy az oltasi kiskonyv felesleges. rossz elojelekkel erkeztunk a vilag harmadik legnagyobb varosaba. egy perui hanyas, hasmenes, laz tipusu virus nehezitette az eletemet, bar hanynom nem kellett, de ezt amelie potolta helyettem is egy nap mulva. az ejszakai repules se volt tul jo, foleg ugy hogy utana delig nem tudtunk lefekudni, mert a hotel csak akkor tudott fogadni minket. szoval vegulis sokat aludtunk es teveztunk ami mellett nem jutott ido a kemeny varosnezesre. jutott viszont ido egy kis vasarlasra, mert este talalkoztunk a befektetesi bankar ismerosunkkel es gondoltuk, hogy nem fognak beengedni flancosabb helyekre bakancsban vagy tornaciopoben. a cipo es ingvasarlast szigoruan penzugyi megfontolasok alapjan vegeztuk el. az eredmeny nem szep de borcipo lett. este kiderult, hogy edwin baratunk nyugisabb napokon este 10ig dolgozik, de ennek fejeben nagyon jol jott ki a valsagbol. egy 15 fos dorzsolt tarsasaghoz csapodva a valsag kitoresekor eloszor visszavasaroltak a svajci ubs nek korabban eladott befektetesi hazat otod aron aztan felvasaroltak a becsodolt lehmann brothers brazil szarnyat mig hirtelen a legnagyobb brazil befektetesi bank nem lettek, ahol 26 eves baratunk partner nevu funkciojaban szazalekokban merheto reszesedessel rendelkezik. emellett tobb befekteteskent megvett ceg felugyelobizottsagi tagja. szerencsetlensegunkre meg nem volt ideje elkezdeni elkolteni merhetetlen vagyonat. egyenlore ket egyetemi tarsaval lakik egyutt ezert nekunk csak a hotelfoglalasban tudott segiteni, illetve golfja van, de mar keszul a tetoteri lakas uszodaval es a pancelozott auto.
- eddig ment telefonról, az android és a blogger rettenetesen működik csak együtt-
Szóval amit még mondott, az az hogy Brazíliában az ilyen magafajta befektetőket nem utálják mint Németországban például (lásd karvalytőke), mert azzal, hogy ők megvesznek pl. egy parkolási céget, azt gyakorlatilag kifehérítik: adót kezdenek fizetni, legálisan foglalkoztatják a dolgozókat stb. Érdekes.
Edwinnel két este találkoztunk (szigorúan éjfél után) és másodszorra tényleg különleges helyről gyönyörködhettünk a sao pauloi skylinineban, amit csak a csöpögő eső zavart.

Az idő ugyanis egyrészt hidegebb volt mint gondoltuk másrészt sokkal esősebb. Rendes trópusi égszakadások voltak délutánonként. Vicces volt figyelni ahogy a különbözően öltözött emberek küzdenek egy-egy folyóvá változott zebrával.

Ezen kívül Sao Paulo városából csak a Sé nevű katedrálist (felejthető) és a MASP nevű kiváló múzeumot néztük meg. Ezzel el is kezdődött az Oscar Niemeyer művészetét körbejáró túránk, de erről majd később. A MASP-ban kb. 3 órát töltöttünk és tényleg minden jó volt, de legjobban persze a street art-os szekció tetszett: Stephan Doitschinoff meg Titi Freak különböző stílusú és helyre dolgozó graffitisek.

Négy nap után az állandóan tömött metróra majd buszra szálltunk Curitiba felé.


2009. december 3., csütörtök

Peru altlaban

Hamarosan Brazilirol is fogok irni, de eloszor meg egy kis Peru kovetkezik:

Nagyon szerettunk Peruban. Az elso dolog ami feltunt az az volt, hogy ismet mosolyognak rank az emberek a boltban a panamai fapofa helyett. Ez a mosoly vegig meg is maradt, mindenki alaphangon baratsagos nyugodt es valhol melyen vicces.
Az orszag nagy es valtozatos. Ok azt mondjak, hogy letezo x mikroklimablol naluk 0.8 x megtlalhato. Lehet is benne valami, van rendes sivatag, fennsik, dzsungel meg persze hegyek. Mi a az orszag deli reszen talalhato turista latvanyossagokat jartuk vegig, es mindet erdemes volt megnezni. Soha nem voltunk meg ilyen magasan, soha nem voltunk meg sivatagban, soha nem satoroztunk meg ilyen hidegben stb. volt ezekbol egy csomo. Mindenhova viszonylag egyszeru volt eljutni anelkul, hogy tomegturistas szajbaragas lett volna, szoval a szolgaltatasokban az egyensuly a farmertol kolcsonzott osszver meg turistabusz kozott pont jo volt.
Az arak kellemesen olcsok voltak, az arusok es taxisok kellemesen oszintek. A szegenyseg nem volt nyomaszto, lathatoan vannak nagyon szegeny emberek, de mindenki rendesen fel volt oltozve es ugy tunt, hogy mindenkinek van ennivaloja. (hasonloan mint amit Kinaban lattunk) Konnyen elkepzelheto, hogy ez a tusitak latokoren kivul eso helyeken mar nem igy van.
A varosok alacsonyak (foldrengesveszely) es csunyak, ennek egyik fo oka az ingatlanado, amit a kesz hazakra kell fizetni. Kesz haz viszont formailag egy sincs, mindbol allnak ki a betonvasak, nagyreszuk nincs bevakolva, ha mas nem, akkor szornak nehany kosza teglat a lapostetore. Remeljuk Mo-n ez kicsit mashogy lesz megoldva.
A kozbiztonsag mindenhol jonak tunk. Lehet, hogy csak azert, mert a peruiak nem tul nagyok, de sehol nem feltunk.
A tortenelmi hatterre nagyon buszkek, es mivel az inkak nem hagytak hatra semmilyen irasos nyomot (nem volt irasuk) ezert jo alanyok az elmeletgyartasra: lehet talalgatni, hogy mit tudtak es mit nem. Az viszont teny, hogy a varosaikat nem tul praktikus de nagyon szep helyekre epitettek.
A kaja jo volt, de nem tul karakteres (a pizza nemzeti eledel). A speci arequipai kaja jot tett mindkettonknek, a cheviche meg Amerikaban befutott mar, Europa kovetkezik. A legendas 1000 fajta krumplibol csak kettot izleltunk, (vagy mindegyiknek ugyanaz az ize). A sor hozza a nemzetkozi atlgot, a bort nem kell eroltetni a pisco sour viszont finom.

Osszegezve nagyon jo volt, majdnem minden helyet hol voltunk csak ajanlni tudunk: A Titikaka tavat, eleg csak Boliviabol megnezni. Az egy honap nekunk elegnek tunk, talalkoztunk olyanokkal, akik majdnem a teljes turankat lenyomtak ket het alatt, de ok eleg faradtnak tuntek, es a magassag miatt amugy se art lassan haladni.

Az utolso limai napjaink:

2009. december 1., kedd

Perui Geppark

Ideertunk Sao Pauloba, igy elj0tt az ideje az osszegzeseknek Peruval kapcsolatban. Gondoltam irok egy kicsit az autokrol, mielott elfelejtem az egeszet.
Irtam mar, hogy Liman kivul nincs nagyon mas auto mint a kombi Toyota Corolla meg a Daewoo Tico (elso verzio). Mig a Corollakat a hosszabbtavu taxinak hasznaljak, gyakran foldutakon, addig a Tico A varosi taxi, kitoltve a motoros riksa es a Corolla kozti urt. Egy dolog meg fontos ezzel kapcsolatban, Peruban (Liman kivul) az auto nem statusszimbolum, hanem megelhetesi forma. Gyakorlatilag minden auto taxi is egyben. Az emberek nagyreszenek pedig nincs autoja.
Az altalanos muszaki allapotot a lepusztult jelzovel lehetne illetni. A kilometerora csak az autok feleben megy (veletlen? vagy a kilometerszamlalo miatt?), a Corollak csomagterajtaja altalaban csattog ahogy az auto kuzd a buckakkal es belso boritas egyiken se volt. Ettol fuggetlenul mindenki nagyon dicseri ezeket a gepeket es huen toltik bele a 89-es benzint vagy a dizelt.
Azert ezek mellett van meg nehany bogar, Lada, mas japan kombik (Nissan) es nehany kinai modell is.
Limaban mindenfele auto van a Porsche Cayennig, (ok elszallt sportgepek nincsenek, de az utak miatt nem is lehetne) de azert felreertes ne essek a Hyundai Sonata elit gepnek szamit, a legjobb taxik ilyenek.

A tomegkozlekedes a taxikkal kezdodik es a kisbuszokkal folytatodik. Ezek a tenyleg kis, japan fajtabol valok, nem egyszeru bekuzdenie magat az embernek hatizsakkal (aztan persz meg harman melle ulnek). Ezeket a gepeket egy duo uzemelteti, a sofor, aki megprobal minel gyorsabban menni, illetve a jegykezelo es rikkancs, aki megprobal ugyfeleket szerezni a valasztott utra, illetve kezeli a penzt (minden kezpenzzel megy Limaban 100-200 Ft minden ut). Ehhez az ajtoban allva ordibal.
Gyanus, hogy ezek a buszosok maganvallalkozok, igy nem erdekli oket, hogy mi a menetrendi elvaras, lehetoleg tele tomott busszal mennek. Ha sokat varnak valahol es az emebereknek a buszban eleguk lesz a dologbol akkor hangos "vamos"-ozasba kezdenek. (menjunk)
Limaban gyakorlatilag mindenfele meretu busszal mukodik ugyanez, vannak egeszen nagyok is: amerikai iskolabuszok, Ikaruszforma gepek.
A tavolsagi buszozast mi csak franko tarsasagokkal vallaltuk az utikonyv tanacsa szerint, es nagyon ugy tunk, hogy a Perui kozeposztaly is ezt csinalja. Ezek olyan jofele altalaban emeletes buszok Marco Polo buszok amikben sokkal tobb hely es sokkal jobb ulesek vannak mint mondjuk a repuloben, illetve TV-s szorakozast (cege valogatja mennyire lopott DVD-n eleg sok volt az orosz feliratos) es etelt is biztositanak. Ez Huaraztol Limaig 3200 Ft-ba kerul nagyjabol.
A szepseghibaja, ahogy korabban irtam az, hogy az utak raznak es kanyarognak, ugyhogy amikor a buszkisero holgy nagy nehezen felszambazik a lepcson egy teli poharakkal rakott talcaval, akkor lehet tudni, hogy ebbol jo nem fog kisulni.

Ennyit perui kozlekedesrol (a vonatokat most kihagytam, mert horribilis ara miatt (turistaknak kulon jegyet kell venni 100 Dollarokert) ezzel csak egyszer eltunk, a Machu Piccu tura kereteben.

2009. november 27., péntek

Huarazi Túrák

Most, hogy visszatértünk a hegyekbe megérkezett a valódi esős évszak. Kár mert itt kirándulni, természetet járni és hegyet mászni akartunk.

Nem baj, úgy gondoltuk, hogy jó felszereléssel nem lehet probléma, és nekivágtunk az első komolyabb vezető nélküli túrának. Egy lagunát szerettünk volna erlérni természetesen 4000m felett. Reggel korán indultunk, ami jó volt, mert nagyon sok busz volt, de nem volt olyan jó mert sok ember is volt, akik végül mind belefértek a mi buszunkba. A völgy bejáratához aztán egy átszállással jutottunk (egy Yungay nevü városban, ami egy komoly lavinakatasztrófáról hires) és elkezdtünk menni. Elég gyorsan beborult az ég, de az igazi problémát az jelentette, hogy elvesztettük az utat (mert egy folyó elmosta). Aztán szerencsére jött egy csapat vezetővel, így átugráltunk a folyón és haladtunk tovább, de az eső nem állt el. Aztán amikor találtunk egy táblát, hogy 3km még a lagunáig (az elején 8 volt) akkor úgy gondoltuk, hogy visszafordulunk, hogy elérjük még az esti buszt. Fontos lépés ez a kezdő hegymászók életében. Visszafele az egész út egy patak volt, de amikor leértünk a völgybe megint kisütött a nap, szóval majdnem megszáradtunk mire az útra értünk, és az út mellett is volt pár tó, szóval nem voltunk annyira szomorúak.

Másnap nagyobb fába vágtuk a fejszét, hamár ilyen jól ment elsőre... Jégfalmászásra fizettünk be kezdőknek. Ez egy jó hosszú autózással kezdődött. Közben kérdezte a vezetőnk, hogy nem viszünk-e el valakit, aki munkába menne, de nincs autója. Mondtuk, hogy dehogynem, csak azt hibáztuk el, hogy ő négy emberre gondolt. Itt tart a spanyolunk. Mindenesetre beugrott két nő elpőre, meg ugyanennyi hátra is. A Toyota Corolla, mi más, jól birta a terepet, pedig ezt az utat Izlandon bizonyára csak terepjárók számára engedélyezték volna. Volt gázló, sziklák, meg egy döglött tehén az út közepén, amit valaki kövekkel és ágakkal takart le, gondolom kondorok ellen. Félúton megálltunk, hogy feltöltsük a hütővizet, mert a hütő el volt repedve.
Végül odaértünk a gleccser torkolatához, nagyjából. Innen még egy negyven perces erőltetett séta volt az első mászható jégfal, közben megint patakokon kellett átugrálni, meg nagy sziklákon egyensúlyozni. A jégfalnál a vezetőnk előkészitette a terepet, mig mi felvettük a sicipő szerü mászóbakancsot meg a vasat. Aztán bekötött engem először, mert egyenként másztunk és mondta, hogy indulhatok. Ekkor jutott eszébe ismét, hogy még nem csináltunk ilyet, igy két mondatban elmagyarázta spanyolul a technika lényegét, amiből semmit nem értettem, kivéve, hogy átellenes kéz, láb mozdulatokat kell végezni. Nem tudom, hogy mennyire volt technikailag helyes amit csináltunk, de végülis mindkettőnknek sikerült többször is különböző útvonalakon feljutni. Négy mászás után aztán teljesen elfáradtunk, úgyhogy indultunk is vissza, és ekkor persze elkezdett szakadni az eső. A negyven perces mászást ez talán még meg is hosszabbitotta, mert csúszott minden kő.
Nagy nehezen vissza értünk az autóhoz és elég jól elázva beültünk. Kiderült, hogy nem megy a szellőztetés, úgyhogy nyitott ablakkal kellett menni végig, hogy lásson valamit a sofőr. Ez nem csak a hideg miatt volt kellemetlen, hanem azért is mert igy beesett az eső. Persze ezt is túléltük és nagyon jó élmény volt. Sajnos mivel a szálláson nincs fütés, talán egész Huarazban sincs, ezért nem bizok abban, hogy holnapra megszárad a cipőm pl. Pedig holnap bármi is lesz buszra szállunk és megyünk vissza Limába, még két napunk marad Peruban és utána irány Brazilia. Már várjuk a meleget, és elhatároztuk, hogy a hegymászásból egyenlőre elegünk van.

2009. november 25., szerda

Huacachina

Ugyanaznap mint amikor nagy nehezen túléltük a nazcai repülést beértünk Huacachina oázisára.
Ez a hely az Ica nevű aránylag nagy városhoz nagyon közel van, de hozza a képzeletbeli oázis összes jegyét: van egy tó, körülötte pálmafák, azok körül házak és a házak mögött nagyon magas homokdűnék. Egy elég lepattant helyen van a szállásunk, ez az eddigi leglehangolóbb szobánk, de talán a sötét és a pont jó hőmérséklet miatt nagyon jól alszunk.
A hely egyértelműen legfontosabb attrakciója a homokbuggyzás és homokszánkózás (deszkázás, aka sandboarding). Annak ellénére, hogy gyenge tákolmányokra számítottam a buggyk elég jól megépített gépek, frankó bukókerettel, nyolchengeres motorokkal és sportülésekkel. Estefele indulnak a túrák, mert akkor már nincs túl meleg. A barkácsolás azért szerencsére előbújt a részletekben, mert a hárompontos biztonsági öv egyik pontja egy jól / rosszul megkötött csomó (az enyém elég gyorsan lelazult). Azért nem kellett kétségbe esni mert a helyi sofőr persze be se kötötte magát. És nem tudom, hogy ezt hogyan gondolta, mert egészen elképesztő módon repesztettünk a dűnéken fel le, jobbra balra dőlve csúszkálva. Volt olyan mint egy hullámvasút.
Aztán egyszercsak megálltunk és előkapta a homokdeszkákat hátúlról. Ezek rétegelt lemezből készül nagydarab gördeszkaforma dolgok, amikre tépőzáras hevedereket csavaroznak. Az alja műanyag. Szép nagy dűne volt amin először próbálkoztunk. Az legegyszerűbb módszer a hason deszkárafekvés és lecsúszás volt. Ezt csinálta mindenki és elég vicces volt, az elvárásokkal ellentétben nem ment tele homokkal a szeme az embernek.
Egy kisebb dombon aztán kipróbáltam a rendes snowboardos módszert is, végülis működik, de elég sokat kell vele szenvedni a hasrafekvős vátozattal szemben: a homok sokkal kevésbé csúszik mint a hó, így elég jól hátra kell dőlni, a deszkának nincs éle, szóval a kanyarokat nem lehetett annyira belevágni, és csak nagy sebességgel megy a dolog, mert különben megragad az egész. Emellett minden csúszás előtt alaposan le kell viaszozni a deszka alját.
Azátán átbuggyiztunk egy másik helyre, ami sokkal meredekebb és magasabb volt. Megfelelt vona egy rendes sípályának. Itt eldöntöttem, hogy majd máskor próbálkozok a homokdeszkázással és hasravágódva csúsztam le. Félelmetes volt, de nem annyira mint az utolsó lejtő, ami még ennél is nagyobb volt. Miután kicsúszkáltuk magunkat felmentünk egy magasabb pontra és megnéztük a naplementét a dűnék felett.
Csodálatos volt az egész, de közben a kisebbik fényképezőgépünk elkezdett szerencsétlenkedni, nem tudom, hogy valami szoftveres, vagy hardveres hiba miatt, szóval egyrészt nem is sokat fényképeztünk, másrészt azok is rosszak lettek. Ez van mindenesetre nem fogjuk elfelejteni tényleg nagyon szép volt.

Másnap Icában várostúrát tartottunk. Itt készül a híres perui bor, ami világszerte méltán ismeretlen. Két pincészetet néztünk meg. Az elsőt angol nyelvű túrával. Bemutatták a tradícionális erjesztővázákat, amiknek az aján van egy kis búb az üledéknek, így viszon nem lehet őket rendesen leállítani. Bemutatták a nagy desztilláló szerkezetet is, mert készítenek pálinkát is Pisco néven. Ez már tényleg híres, szépséghibája, hogy a chileiek is magukénak tudják az italt. Aztán átmentünk egy másik pincészethez, ahol ugyan nem volt angol vezetés, de nagyon jól elbeszélgettünk a kapatos vezetővel a szürrelális pincében: A pince tele volt a tulaj gyüjteményével: kitömött krokodiltól puskákon át inka kincseken és inka előtti szöveteken keresztül egy elnöki szoborig minden volt ott egymás hegyén hátán. A vezetőnk pedig feltette az i-re a pontot azzal, hogy amikor megmutatta, hogy hogy kell felhajtani a pálinkát (megszagolod, benn tartod a levegőt, lehúzod és kifújod a levegőt) szépen magára öntötte a kóstolni kilopott mennyiséget (és nem vette észre). Régen nevettünk már ennyit gyárlátogatáson.

Ma ismét utazás van: Limán keresztül Huarazba megyünk. Vissza a hegyekbe.


2009. november 24., kedd

Nazca

Éjszakai busszal indultunk Arequipából Nazcába. A legjobbnak mondott Cruz del Sur nevű szolgáltatóval. És valóban elég frankó volt a busz, meg tényleg kaptunk kaját. De fel kellett ismernünk, hogy egy repülőgép sokkal kevésbé rázkódik mint egy busz.
Mindegy, elég jól aludtunk, a tradícionális kaját is frankón feldolgoztuk és reggel már a homoksivatagban ébredtünk. Az út felén állt a homok.
Aztán elmentünk az utazási irodába, ahol a megbeszélteknek megfelelően kivittek a reptérre és csak meg kellett várnunk míg lett megfelelő repülő és már indultunk is. A gép 6 személyes volt a pilótát is beleértve. Mi a második sorban ültünk, ami talán a legjobb hely volt. Meglepően könnyen felszálltunk és talán kicsit jobban dobált a gép mint egy nagyobb utasszállító de nem volt veszélyes.
Ezután hamarosan kezdtük észrevenni a vonalakat. Először a hosszú egyeneseket utána a fentről nem túl nagynak tűnő figurákat. Mindegyik felett körberepültünk és pilóta úgy döntötte a gépet, hogy egyszer az egyik oldalról lehessen jól látni egyszer meg a másikról. Láttunk majmot, asztronautát, pókot, kolibrit és itt kezdetm rosszul lenni úgyhogy innentől már csak a horizontot figyeltem elöl és koncentráltam, hogy ne vegyek túl gyorsan levegőt illetve ne hányjak. Az anyósülésen utazó perui nő közben magához ragadta a nejlonzacskót és ásított egy színeset. Szerencsére ezután már hamarosan leszálltunk és kikóvályogtunk a gépből. A hátul ülő amerikai lány kivárta ezt a pillanatot és itt dobta ki a taccsot. Azért annyi lélekjelenlétem még volt, hogy aláírattam a pilótával a "bizonyítványainkat" aztán leültünk és nagyjából fél óra alatt sikerült csak szállítható állapotba hozni magunkat.
Visszamentünk a városba és ismét buszra szálltunk Ica irányába. Jók voltak a vonalak nagyon, meg relytéjes az egész, de azért a rosszullét maradt meg legjobban.


Arequipa Update

Visszértünk ugyan a számítógépes, internetes övezetbe, de mivel a Picasán éppen karbantartást végeztek ezért nem tudtam fényképeket feltölteni. Ilyen szerencsénk van.

Aztán végül sikerült a dolog, itt van az album most már az összes képpel (és kicsit kevesebb keselyűvel):




Egyébként Arequipáról még annyit, hogy minden nap láttunk tüntetést, bár aránylag kicsiket csak. Néha az egyetem előtt, néha a főtéren, a legjobb viszont a Colca kanyonos túra elején volt: A kis falu főterén általános iskolások meneteltek. Valszek az volt a házi hogy mindenki készítsen tüntetési plakátot, különböző szövegek voltak: "Általános jog a tanuláshoz!", "Minden gyereknek jog a szeretethez!" ilyenek. A tanárok osztályozták a táblákat (eléggé kilógott, hogy kinek segítettek otthon). Azán mindenki körbevonult a téren és a skandálást is gyakoroláták.
Állampolgári ismeretek a gyakorlatban.

2009. november 20., péntek

Arequipa és a Colca Kanyon

Visszaértünk a túráról és Arequipát is sikerült nagyjából megnéznünk.

Arequipa a második legnagyobb város Peruban és fehér városnak is nevezik, mert sok spanyol stílusú fehér kőből készített épülete van. A környék televn vulkánokkal és hegyekkel, talán ezért is van itt a világ legmélyebb és második legmélyebb völgye.

Első nap kicsit körülnéztünk a városban, megnéztük a katedrálist, meg a Szent Katalin zárdát, ahova a fontos és gazdag helyi családok küldték a másodszült leányukat, hogy luxus körülmények között, szolgákkal apácáskodjanak. Ezen kívül elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a következő napokra kicsit abbahagyni az önszervezést, mert kicsit elfáradtunk benn és egy utazási irodában megrendeltük a Colca Kanyon túrát, meg utána a buszjegyeket meg a repülést Nascába, szóval nagyjából egy hétre leszerveztük velük a dolgokat. Gondolkodtunk még a majdnem 6000m-es Misti vulkán megmászásán is - állítólag elég egyszerű, csak hideg van, de aztán ezt elvetettük.

Másnap reggel indultunk a Kanyonhoz, amit ugyan Kanyonnak hívnak, de nem egy fennsík eróziójával jött létre, hanem egyszerűen egy völgy, de tényleg nagyon mély. Viszont csak a második legmélyebb, mert nemrég kiderítették, hogy a mellette lévő Cotahuasi mélyebb, viszont a turisták ellátása itt van megoldva úgyhogy ide kell menni. Egy kisbuszba gyűrődtünk reggel 3:30-kor és érzésre végig földúton zötykölődtünk a következő 4 órában. Az első állomás a Kondor keresztje fantázianevű hely volt. Mire odaértünk szépen televolt turista busszal. Madár egy se, de valahogy gondoltuk is, hogy ez így lesz, szóval nyugisan elkezdtünk sétálgatni a kilátók közt. Ekkor kisütött a nap és hirtelen talán 7 kondor is elkezdett körözni a hely felett, hímek, tojók (nem tudom kondornál hogy mondják), fiatalabb meg öregebb példányok egyaránt. Nagyon nagyok és ahhoz képest nagyon közel jöttek hozzánk. Sikerült 10 perc alatt 100 képet készíteni amit aztán hosszú órákon keresztül kellett válogatni később.
A jó kezdés kicsit feldobott mindenkit, megreggelizünk aztán elindultunk gyalog lefele a völgybe. Nagyjából három óra alatt értünk a meglehetősen jelentéktelen folyóhoz, és elég jól elfáradtunk a folyamatos lefelé menetben. (a botjainkat Bolíviában hagytuk a buszon, pedig most jól jöttek volna. Az éjszakai szállás egy sárpadlós vályogtéglából (angolul adobe, soha nem gondoltam volna) összedobott, de azért kényelmes épületben volt.

Másnap csak egy laza kis párórás túra volt a völgyben, viszont a belga lány, aki kicsit lemaradt a lejtőn és állítólag nem tudott aludni az éjszaka eldobta az agyát és elkezdett ordibálni a vezetővel, hogy várjunk már rá (vártunk amúgy...) és rendszeresen bömbölt. Szóval a vezetőnk hátramaradt vele és mi egy másik csoportal spanyolul hallgattuk meg a völgy kultúrális érdekességeit. Nem baj azért sikerült elérnünk az oázis nevű helyet. Ez a folyóparton a völgy mélyén kialakított oázisszerű (pálmafák, fű, úszómedencék) hely, ahol egy egyel lepusztultabb vályogházban kaptunk szállást (az ágyat bambuszból építették). De ez is jó volt egyébként. Itt aztán egész nap lazítottunk és söröztünk. Fürödtünk is, de a medence vizét minden reggel újratöltötték folyóvízzel mindenféle rafinált csatornákon keresztül, szóval hideg volt.

A következő nap reggel 5-kor reggeli nélkül jöhetett a visszamászás. A belgát egy öszvérre kötötték... Nem volt olyan durva, de azért jól jött, hogy felszerelkeztünk csokival az indulás előtt, mert éhgyomorra egy kicsit kemény lett volna. Aránylag szűk ösvényen kerülgettek minket az összvérek, aminek sajnos az lett a vége, hogy az egyik a falnak lökte az Améliet, de végülis ilyedségen és egy kis horzsoláson kívül nem történt semmi. Fent kaja, majd egy termál fürdő érintésével visszaút. Út közben érintettük a túra legmagasabb pontját 4910 méteren, de ezt mindenki elaludta, (nem tudom, hogy a sofőr mit csinált...) ezért kicsit odébb álltunk meg ahol nem volt tábla, csak zuzmók meg hideg.

A mai nap ismét lazítással telt Arequipában. Kicsit kulinárisra fogtuk a témát. Mindjárt reggel az első kajáldában lefényképeztek minket, hogy szórólapjaikon felhasználhassanak. Azán délben egy helyi specialitásokat készítő étterembe mentünk. Arequipa állítólag a csípős kaja fővárosa Peruban. Kezdtük azzal, hogy chichát rendeltünk ami erjesztett kukoricaital. Váratlanul rózsaszínű, emelett zavaros és rossz must szaga van. Mikor rendeltünk egy kancsóval, a pincér rövid beszédet tartott, amiben valószínűleg részletezte, hogy ez nem lesz jó nekünk és van más italuk is, mellé hozott egy próbapoharat is, de mivel nem értettünk semmit az egészből és mindenképpen ki akartuk próbálni ezért kitartottunk az eredeti rendelés mellett. Ehhez az Amélie egy családnak való folyami rákból készült levest én meg valami olyat rendeltem amiből egy szót se értettem (pedig elég hosszú neve volt). Mint kiderült az enyém végülis egy kis csontos csípős disznóhús, rakott krumpli, meg talán sült tüdő (úgy nézett ki mint egy bolyhos törlőrongy kisütve) volt. Ezt talán két fej aprított ecetes hagymával kerekítették le. Finom volt minden amúgy, de azért várjuk, hogy mi lesz a vége.

Főleg mert ma este buszra szállunk és holnap reggel érünk csak Nascába, ahol azonnal sétarepülésre megyünk, utána meg tovább Icába, ahol estére megszállunk.

(Még nem sikerült minden képet feltölteni...)

2009. november 17., kedd

Titicaca tó 2.

Visszatértünk Bolíviából Peruba, sőt a fennsíkról ismét visszaértünk az Andok szélére, szóval itt az ideje összefoglalni a Titicaca tóval kapcsolatos éményeket.

A Perui oldal ugyan laza volt, de az a rész sokkal nádasabb és kevésbé látható, hogy mekkora tó igazából a Titicaca. (A helyi Aymara nyelv kiejtése szerint Titihaha, de ettől nem lesz kevésbé nevetséges) Bolívia Perunál egy fokkal szegényebb hely, szóval még az olyan turistaparadicsomban is mint Copacabana is olcsóbb minden egy fokkal mint Peruban. (A Copacabana egy nagy becsben tartott helyi Máriaszobor neve, amiről később Brazíliában strandot neveztek el) Copacabana egyébként nagyon szép fekvésű hely a tóparti dombok között. Van egy kikötő ami vizibiciklikkel meg turistahajókkal van tele. Ezenkívül van még egy nagy fehér horgonyt ábrázoló szobor, aminek a tetején a karikát egy fehérre festett autógumival oldották meg. Hasonló szakadtság sok helyen volt: például a főutcán lévő legnagyobb szállodában elsőre nem tudtuk beírni a nevünket a "nagykönyvbe", mert nem volt tolluk. (Melegvíz se volt egyébként...)
A pincér srác a standon kicsivel gyűrte csak le az analfabétaságot. Nagyokat szenvedett az ételek kibetűzésével ahogy felírta őket a blokkra - lassan gyönyörű betűkkel.
Ettől függetlenül, vagy pont ezért élveztük a dolgot. Elmentünk vizibiciklizni, megnéztük a templomot és elhatároztuk, hogy elmegyünk a Nap Szigetre (Isla del Sol). Segített a beilleszkedésbe, hogy útközben láttuk a soproni úszoda hasonmását, és hogy a bolíviai sör ugyanolyan nemzetközi minőségi pecséttel rendelkezik, mint egykor a soproni ászok.

A Nap Szigete a hely ahonnan az egyik legenda szerint az inkák származnak. Ezért van is ott néhány inka-előtti rom. Hajóval jutottunk el a szigetre, ami hosszadalmas volt, mert a két motorból csak egyet indítottak be nagy nehezen. A sziget barátságos hely, egy domb van rajt amin végigvezet egy szépen karbantartott út, kellemes séta, amit csak az nehezít, hogy 4000m felett van az egész. A szigeten gyakorlatilag az összes ház étteremként vagy szállodaként működik, de csak úgy mintha mi otthon szállodát, vagy éttermet üzemeltetnénk. Az előnye az, hogy az eddigi leszebb kilátással rendelkező helyen az eddigi legolcsóbban aludtunk. A hátránya, hogy ha rendelsz csirkét krumplival az étteremben, akkor elkezdődik a krumplipucolás, és nagyjából egy óra múlva lesz csak valami kaja az asztalon.
Vacsora előtt aztán átéreztük az egész hely szépségét, mert miután gyönyörködtünk a helyi gyerekek sárkányeregetésében egy magas öböl felett a lemenő nap fényénél, megláttuk hogy a sziget másik oldaláról hófedte csúcsok látszanak a tó partján. (elég csöpögős az egész, de tényleg így volt) Aztán vacsora közben elment az áram az egész szigeten és vissza se jött reggelig, de ez nem nagyon lepte meg a helyieket, nekünk meg igazi gyertyafényes vacsora jutott.

Másnap visszatértünk a partra és egy lazítós nap után ismét átléptük a határt Peruba, ahol közvetlenül Arequipába buszoztunk. Ez a második legnagyobb város, és ezt is sikerült nagyjából a sivatagba építeni, viszont 6000-es csúcsok vannak mindenfelele a látótávolságon belül. Így nem meglepő hogy itt van a világ lemélyebb völgye, amit holnap háromnapos túra keretében megnézünk. Úgyhogy majd csak utána írok.

A képek közben a bolíviai résszel együtt:

2009. november 13., péntek

Titicaca tó

Gyorsan írok csak, hogy sikerült Cuzco-ból Puno-ba jutnunk. Közben láttunk néhány inka és inka előtti romot.



Puno nagyon laza város, a hangulat tetszett, de sajnos nincs túl sok turista látványosság. Azért úszó szigeten voltunk, de mivel az összes idetévedt turista oda megy, ez nem volt olyan frankó. Végül átjöttünk Bolíviába. A határ a szokásos átgyaloglós volt kis keveredéssel, de semmi igazi problémával. A határőr szerencsére nem tudott a magyar terroristákról, vagy legalábbis nem éreztette velem. (Az Amerikaiak kaptak egy-egy kacsintást egy komoly összegű számla mellett)



Szóval jelenleg itt vagyunk a Copacabana nevű helyen, ahol még Puno-nál is lazább a hangulat és tényleg szebb a Titicaca tó. Holnap egy szigetre megyünk.

2009. november 11., szerda

Az Inka Ösvény

Ollantaytambo-ból indultunk tehát és a dolog eleje nem volt túl veszélyes. Egy folyó mellett baktattunk egyenes terepen, közben néha elhúztak mellettünk hordárok, öszvérek és szamarak. Elég gyors volt a tempó, de csak egy emelkedő volt a nap végéig, amikor nekivágtunk a hegynek. A mi túránk egy kicsit tovább húzta az első napot mint a többiek, viszont így a többi napon előnyből indulva egyedül mehettünk az ösvényen, ami sokkal jobb érzés mintha kerülgetni kéne a többi csoportot. A nap végi emelkedőből aztán kiderült, hogy tudjuk tartani az iramot a többiekkel, sőt az Amélie vezetésével eléggé az elején értünk a sátorhelyhez. A csoport erőssége volt egyébként, hogy nagyon kis külömbségekkel értünk a célokhoz, így elég gyorsan haladtunk, néha talán túlságosan is.
A sátrakat a hordárok vitték, ezek elég törékeny alkatú emberek, akik viszont nagyjából 30 kilós hátizsákkal futnak végig az úton. Állítólag az év végi hordárversenyen a négy napos túrát három és fél óra alatt lefutja a legjobb. Ők mire odaértünk egy adott helyre felállították a sátrakat és megfőzték a vacsorát. A vacsora mindenkit elámított: leves és utána rendes esküvői svédasztal volt a végén desszerttel. A kaja színvonalát aztán végig tartották a szervezők. Ezután rövid dumálgatást követően lefeküdtünk aludni és szükség volt a dunyha hálózsák minden tollára, mert elég hideg volt, de azért nem fáztunk.
A második nap a gyilkos, itt fel kell mászni 4215 méterre onnan le az ebédhez és utána ismét fel 4000 közelébe. Hát tényleg elég kemény volt. Sikerült rendben felérni, ahol megfagyott rajtam a póló (a hordárok is állandóan pólót cserélnek) de szerencsére volt másik. Bevártuk a csapatot egy felhős kép erejéig aztán indultunk is le az ebédlőhelyre ahol a törött kezű ausztrál kidobta a taccsot, de valahogy összeszedték a második hágóra. Nap közben kiderült, hogy a lefele menésben jóval kevésbé vagyunk gyorsak mint felfele, de azért bírtuk követni a csapatot. Két inka rom is útba esett, itt mindig egy kis beszédet tartott Fredd, aki saját állítása szerint archeológus és biológus egyben. Mindenesetre volt egykét érdekes ötlete az inkákkal kapcsolatban és abban egyetértek vele, hogy a spanyolok, akik leírták az inkák történetét (az inkáknak nem igazán volt írásuk) elég sok mindent félreérthettek. Este egy nagyszerű magányos helyen sátoroztunk ahonnan hófedte Andokcsúcsok látszódtak.
A harmadik nap elvileg csak arra szolgált, hogy közelérjünk a Machu Piccuhoz. Elég sok lefelemenet volt benn, és ezt az Amélie nem viselte könnyen (főleg a térdmagas lépcsőknél) de azért sikerült itt is célba érni, és útközben további inka romok és hihetetlen völgyek kárpótoltak. A napi szállás már elég zsúfolt volt, mert minden túra innen indul másnap a Machu Piccuhoz. Este a hordároktól is elvátunk (ők másnap indulnak a következő túrával - ha akarnak) illetve volt lehetőség sört venni. Itt egy kis bajba kerültünk a kézpénzzel - az egyetlen dolog amivel nem megfelelően szerelkeztünk fel, de aztán sikerült megoldani. Másnap reggel 4-kor roham kelés és indulás a végső szakasz kapujához, amit 5:30-kor nyitnak. Mi voltunk a második csoport, így egy kis sorbanállásos várás következett. Utána pedig az amire nem számítottunk: futás. Igazából a lassan biztosan haladás a fontos a soknapos fel-/lemászás közben, itt viszont mivel mindenki elsőnek akart odaérni tényleg szinte futássá fajult a dolog. De szerencsére a Nap-kapu után már eloszlott a nép és szép napsütésben csodálhattuk meg a Machu Piccut. Tényleg lenyűgöző látvány, már a környéke is. Fredd komoly vezetést adott nekünk amiben lealázta a Yale egyetemet, akik az eredeti ásatásokat végezték és ezzel együtt szépen ellopták az összes megtalált cuccot (kutatási okokból nem sikerült még visszajuttatni Perunak a kölcsönadott tárgyakat - 50 év alatt). Emellett szépen megutáltatta velünk a helyet "felfedező" amerikait. Amúgy tényleg nem lehet azt mondani, hogy ő fedezte fel az elfelejtett inka várost, mert amikor ez az újkori Indiana Jones a Machu Piccuhoz ért akkor éppen 6 család lakott a városban. Aztán egy kicsit az asztronómiáról is beszélt, ami alapján a várost felépítették.
Végül 4 nap után ismét buszra szálltunk és leautóztunk a völgyben található faluhoz, ahol volt egy koszlott melegvizes fürdő. Itt ismét kézpénzzel felszerelkezve koktélokat ittunk míg áztunk és teljesen elmúlt minden izomfájdalmunk. Cuzcoba vonattal és busszal jutottunk vissza este 10-kor.
Talán nem meglepő, hogy másnap 7-kor mikor buszra szálltunk Puno és a Titikaka tó fele nem voltunk teljesen kipihentek.

Összességében nagyon éveztük a dolgot. A csapat nagyon jó volt, bár az elején kicsit féltünk az amerikai ausztrál kombinációtól, tényleg jól szórakoztunk. Az egész szervezés, kaja ilyesmik is tökéletesek voltak. Az egész rettentően drága volt (több mint 500 USD fejenként) viszont később beszéltünk másokkal akik feleennyit fizettek, viszont ennek fejében a vasúti sín mellett illetve közúton közelítették meg a helyet gyalog, így tehát jobban megérte sok pénzért tényleg lenyűgöző természetet látni, mint fele annyit elpazarolni.




2009. november 10., kedd

Előkészületek az inka ösvényre

Sikeresen végigjártuk a Maccu Picchuhoz vezető inka ösvényt és ez minenképpen maradandó élmény lesz. Nézzük a részleteket:
Volt ugye egy fejtágítás, amit majdnem lekéstünk, mert csak elég nehezen tudtunk visszajönni az aznapi kirándulásból. Ollantaytambo-ból pont nem akart senki akkor visszamenni Cuzcoba amikor mi, kivéve két Argentínt, akik viszont még három dolgot meg akartak nézni útközben. Ezt végülis egyáltalán nem bántuk meg, mert láttunk egy sópárolót (nem tudom hogy hívják azt a helyet ahol sós vízből sót nyernek), egy inka földművelési labort ami ufó leszállónak is elment volna, illetve egy templomot. Ezzel majdnem az összes "Szent Völgyben" található látványosságot letudtuk. Közben dumálgattunk a taxisofőrrel meg a két sráccal, jó volt az egész. Megtudtuk, hogy a hegyoldalba növényzetirtással a végzős osztályok szoktak írni (ez elég jól néz ki messziről), meg hogy az első három osztály van csak kecsua nyleven, a gyerekek anyanyelvén, a többi spanyolul megy.



Így sikerült majdnem lekésni az első találkozót, de a sofőrünk minannyiónk izgulása mellett sikeresen megoldotta feladatot, a találkozó persze késett negyed órát.

Itt annyi történt, hogy összejött a csoport, bemutatkozott a fő és a másodvezetőnk. (Fredd és Dalmiro), elmonták, hogy mire számíthatunk és hogy mikorra kell jönni másnap (6) végül pedig kiosztották a matracokat, hálózsákokat és hordártáskákat. A cuccok nagyrészét (sátrak, kaja, konyhai felszerelések) elviszik a cég hordárai, de ha valaki saját dolgokat akar hordárral vitetni akkor azért külön kell fizetni 60 dollárt 9 kilónként. Mi egy személyes hordárt fogadtunk és nagyon jól tettük, mert arra nem gondoltunk az elején, hogy a hideg miatt komoly hálózsákokat kapunk, amik darabonként három kilót nyomnak. Szóval végülis nekünk annyi fért bele, hogy az Amlie ruháit, egy matracot, meg a hálózsákokat elvitték.

A túrázók csapata jól összejött. Először is volt két srác meg egy lány Miamiból akik egy fitnessz program szponzorálásában jöttek, és az egyik első beszólásuk az volt, hogy ha nem hánysz edzés közben akkor nem edzel elég keményen... Viszont ők tudtak folyékonyan spanyolul.
Aztán volt két coloradoi hegyivezető, akik alapból kétezer méteren laktak. A következő páros egy haditengerész volt a feleségével, aki hetedik lett az Athéni olimpián (ok vitorlázás, de akkor is) és egyébként mindketten televoltak triatlon versenypólókkal, mert az a hobbijuk. Ezen a ponton úgy gondoltuk, hogy csúnyán elszámoltuk magunkat a fizikai követelményekkel kapcsolatban...
Aztán jöttek a kicsint megnyugtatóbb emberek: négy Ausztrál srác, akik közül a megbeszélésen csak kettő volt jelen, mert az egyikőjük egy előző napi kocsmai verekedésben eltörte a kezét. Ettől függetlenül másnap teljes létszámban ott voltak.
Még egy amerikai pár, akik teljesen átlagosak, kivéve, hogy a jogász férj irakban kutatja a fogyasztóvédelem helyi relytéjeit. (vagy valami ilyesmi)

Nagyjából mindent ésszel pakoltunk én a nagy hátizsákommal mentem, mert annak az aljára tudtuk csak rácsatolni a maradék matracot (az könnyű volt), Amélie a napi használatra beszerzett hátizsákkal indult. Reggel hatkor buszra szálltunk és visszamentünk Ollantaytambo-ba ahonnan a séta indult.

2009. november 4., szerda

Cuzco környéke

A napokban Cuzco környéken mászkáltunk. Egyrészt mert edzenünk kell a Machu Picchu megmászára, másrészt meg nagyon sok inka épulet van a környéken nem túl messze.
Tegnap Tambomachay-ba mentünk először és onnan visszagyalogoltunk a városba. Ehhez le kell szállni a megfelelő helyen egy olyan buszról ami máshova megy. Ez spanyoltudás nélkül nem volt egyszerű, de azért végülis mivel szemfülesek voltunk sikerült.
Az inka építészet sépségét három dologban látom:

1 szép simára megmunkált és illesztett nagydarab kövek
2 finom vízelvezető rendszerek, amik jelenleg is működnek
3 a hely - valamilyen okból szerettek a domb tetejére építkezni...

Az első napi kiránduláson mindezeket megnézhettük négy különböző helyen. A gyalog út sima volt visszafele (8 km) annak ellenére, hogy az útikönyv rablást és erőszakot helyezett kilátásba.

Ma Pisach-ba mentünk (ez már buszvég) ami szerintem simán lehetne a leghíresebb inka város, ha nem sztárolnák ennyire a Machu Picchut. Ez is egy meredek hegy tetején van, ahova négy kilóméteres kemény lépcsőzéssel jutottunk fel. A romok több városrészt bemutatnak és hihetetlen teraszrengeteget építettek hozzá.
Hazafele kipróbáltuk a közös taxit. Sima autótulajdonosok ajánlják, hogy elvisznek x helyre a busz árának a duplájáért (ami még mindig nagyon kevés fél óra autózásért) ha összejön a négy ember. Mi ketten ennek már a felét össze is hoztuk, innen elég gyorsan találtak még két személyt aki nem akart egy órát állni a buszon és indultunk is. A sofőr elég lazán értékelte a táblákat és korlátozásokat, így három "menetrendszerinti" buszt is megelőztünk. Egyenként is érdekes és izgalmas helyzetek voltak.
Amúgy itt is sok a taxi nagyrészt Daewoo Ticok és általában egyesben és kettesben tudnak közlekedni a dombok között, ami nagyon jó, mert az óvárosban kb. 30 centi járda és pont egy autónyi út van, szóval nem baj, ha nem 50-el mennek el centikre az embertől.

Holnap költöznünk kell, majd este fejtágítás a hegymászással kapcsolatban, majd holnapután hajnalban indulás. A túra négy nap három éjszaka (sátorban - éppen hogy nem fagy éjszaka) majd utána írok csak.

2009. november 2., hétfő

Limától Cuzcoba (avagy a zsebkés esete)

Kora reggel indult a gépünk Limából Cuzco-ba, és mivel volt egy kis félreértés azzal kapcsolatban, hogy ki fogja beállítani az ébresztőórát, ezért összesen 15 percunk maradt a pakolásra. Ezt az akadályt sikeresen vettük, de vétettünk egy hibát.
A reptéren már a kávét iszogattuk, miután feladtuk a nagy táskákat, amikor rájöttem, hogy magamnál felejtettem a Leatherman márkájú kombináltfogó-svájcibicskát. Nem nagyon szerettem volna, hogy elvegyék, viszont problémát se akartam ebből, mert előző nap az egyik vezető azt monta, hogy Peruban sokan ülnek 3-4 évet börtönben tárgyalás nélkül. Úgy döntöttünk, hogy azért megpróbálom átcsempészni. Gondosan a fényképezőgép (nagydarab fém) mellé pakoltam és nekivágtünk a biztonsági ellenőrzésnek. Természetesen fennakadt a hátizsákom, és félrehívtak. Az őr azt monta, hogy egy ollót keresünk. Ez kicsit furcsa volt, mert ugyan van olló a zsebkésen, de azért pont nem azt a részét szúrtam volna ki. Mindegy csodálkozva kinyitottam a táskát és láttam hogy reggel ide került az egészségügyi doboz is. Átnéztük hátha van benn olló, de nem találtunk semmit, ekkor nálam elfogyott a cérna és előpakoltam a zsebkést, amit annak rendje szerint el is koboztak egy kis felvilágosítás mellett. De ekkor mondta az őr, hogy ez szép és jó, de még mindig keressük az ollót. Végülis meg is lett az egészségügyi doboz egyik zugában, én meg jót mérgelődtem, hogy ha ezt elsőre sikerül megtatlálni akkor marad a kés.

Végül rendben Cuzcoba értünk, ami arról nevezetes, hogy az inka főváros volt, illetve hogy 3500 méter magasan fekszik. Persze átnéztük, hogy mire lehet számítani a magasság miatt, és ezután az összes tünetet megkaptuk: Fejfájás, légszomj, általános rosszullét, álmatlanság. Most készülünk a második éjszakára és remélem, hogy ez jobb lesz mint az előző, a megfázásom is javult egy kicsit.
A testi problémákon kívül néhány nyomásérzékeny cucc szintén feladta (általában akkor mikor leszedjük róluk a kupakot) A dezodorokat meg lehetett javítani, de a toll végleg elfojt.

Cuzco egyébként nagyon szép város. Az idővel is szerencsénk volt eddig, mert napkozbe szépen sütött a nap. Tele van az egész templomokkal, ahol mindig van fülhallgatós vezetés, úgyhogy már nagyon vágjuk a cuzcói művészeti iskola jellegzetességeit (kevert keresztény és inka vonások, aranyozás).

Holnap túrázni indulunk felkészülés képpen. Van még pár napunk a négy napos Machu-Picchu megmászás előtt. Addigis néhány kép Cuzcóból:

2009. november 1., vasárnap

Lima

Sikerult par szep napot eltolteni Limaban. Az egyik fontos tanulsag az, hogy errefele sokkal jobban vigyaznak a szamitogepekre es nem tudunk kepeket feltolteni. (azt hiszem most mar ott tartunk, hogy lehet hogy jobb lett volna szamitogepet hozni) Ezen kivul viszont Lima az eddigi nyertes a nagyvarosok kozul. Sokkal jobban vigyazunk a dolgainkra mint San Jose-ban vagy Panama City-ben, pedig eddig mindig baratsagosabbak voltak a helyek ahol maszkaltunk.
Elso nap bementunk a varoskozpontba. Az itteni buszok kb a kisbusz es a rendes busz kozott helyezkednek el meretben es van rajtuk egy rakas szam es helynev meg egy kiabalo ember, ezek az informaciok altalaban ellentmondanak egymasnak, de azert sikerult bebuszozni a foterhez. Itt pont lemaradtunk az orsegvaltasrol, de a katedalisban ezert egy vezetovel karpotoltuk magunkat, ami mint mindig most is jo dontes volt (A vezetes mindig megeri...), mert a muveszettorteneti attekintes mellett kaptunk egy kis altalanos Peru/Lima tortenelmet is: A varost Pizarro alapitotta, aki ide meggazdagodni jott. Harmadszorra sikerult csak eljutnia Peruba, es az a keves ember aki elkiserte az mind gazdag es fontos ember lett Peruban es ahogy ez lenni szokott egy ido utan egymasnak estek es legyilkolasztak egymast. Igy Pizarrot is egy spanyol szurta le. Peruban a spanyolok elott sok mas kultura is elt az inkak mellett, de az inkak harcos nep reven leigaztak az osszes tobbi andoki nepet, szoval a spanyolok csak orsegvaltast csinaltak. Ennyit a multrol.

Lima egyebkent a vilag masodik legnagyobb sivatagi varosa. Masnap nevetve mutogattak nekunk egy a Barranco varosreszben, hogy a hulye europaiak tetot epitettek a hazura, pedig itt soha nem esik az eso. Ezen kivul Limaban nagyon sok a foldrenges, ezert nincsenek nagy regi epuletek (meg ujak se nagyon) mert mind osszedolt kulonbozo foldregesekben. Ugyan ez tartja vissza reszben a varosi kotottpalyas tomegkozlekedes elterjedeset.
A katedralis azert tudott megmaradni, mert fo tartooszlopai fabol keszultek, de ugy neznek ki mint a kooszlopok. Megneztuk meg a ferences kolostort, ami az alatta levo, temetkezesre hasznalt katakombarol hires, meg az inkvizicios muzeumot, ahol kiderult, hogy az inkvizicio nem volt szamottevo problema Peruban, mert csak a spanyolokra vonatkozott.
Koszben elsetaltunk a parlament elott, ami Eszakir-orszagot juttatta eszunkbe, mert nehany unakozo rohamrendor alldogalt korulotte es beracsozott bombabiztos szallitojarmuvuk volt. Peruban nem sokkal ezelottig kulonbozo kommunista frakciok folytattak gerillahaborut a kormanyerokkel, ezek kozul a Fenyes Osveny a leghiresebb. A nemzeti muzeumben lettunk ma minket oldal kegyetlensegeirol fotokiallitast. A helyzet az mint Eszakir-oszagban: igazabol senki nem akar mar terroristaskodni, de kizarni semmit nem lehet.

Masnap elmentuk Pacsakamak-ba, Limatol 10 km-re ami mindig az eppen aktualis kulturanak volt temploma, legutobb az inkake. Bar maguk a kiasott romok nem olyan kulonlegesek, azert a sivatagi hatter megadja neki a kulonlegesseget. Itt lattunk a leheto legrondabb kutyabol is: a perui szortelen fajta, szortelen es csunya, de allitolag nagyon jol lehet vele kezelni a gyomor es legzesi problemakat, csak ra kell fektetni a kutyat a problemas helyre es mas jobb is lesz minden. (ez nem vicc)
Ut kozben lattunk jo sokat a badogvarosokbol. A videki nepesseg munka remenyeben, illetve a terrorizmus elol menekulve jott Limaba, ahol mivel sivatag meg dombok vannak, nem nagyon figyelt arra senki, hogy illegalis hazakat kezdtek felhuzni a bevandorlok, mikor meg feltunt mar a dolog akkor tul keso volt elbontani mindent, igy most inkabb probalnak csatrnazni, meg aramot bevezetni.

Ma elmentunk a nemzeti muzeumba, ami kedvem szerinti betonepulet (persze nem vittunk nagy kamerat). Megneztuk a kiallitasokat es visszajottunk, mert sikerult megfaznom, ugyhogy Halloween ellenere, amit itt is unnepelnek, hamarosan megyek vissza az agyba.
Holnap indulunk Cuzcoba, az inka fovarosba.

Osszessegeben Lima jo hely benyomasat kelti,
- Amerre jartunk az erzesre mind sokkal biztonsagosabbanak, tisztabbnak tunki mint San Jose vagy Panama City.
- A taxisok normalisak, lehet kozeledni az arakkal para nelkul.
- A peruiak eleg egyformak a Panama City-i sokszinuseghez kepest, de nekem bejonnek az alacsony sotethajuak, szoval ilyen szemponbol is kellemes a varosnezes.
- A kaja jo bar itt Mirafloresben eleg nemzetkozien etkeztunk. (A Pizza nemzeti eledel)
- A telefonokkal sokat hasznaljak a wali-talkie-s egyiranyu kommunikaciot adatatvitelel (most nem jut eszembe, hogy mi ennek a neve) mert allitlag olcsobb.

2009. október 28., szerda

Megerkezes Limaba

Sikeresen tulvagyunk az egyenlito átlépesen.
A repules sima volt Lima eddig szimpatikus. A szállás a Miraflores nevu negyedben van, ami allitolag az egyetlen emlitesre melto negyed ebben a nyolcmillios varosban. Majd meglatjuk.

Ami eddig feltunt:
- Majdnem fazunk a pulcsiban
- Sokkal barátságosabbak az emberek
- Alacsonyabbak az epuletek
- Egyformabbak az arcok az ucan
- A rendszamablakon ismet szerepelnek betuk
- Eddig nem tunt fel, hogy mashogy folyik le a viz :(

Holnap nekivagunk a varosnezesnek. Van itt nehany napunk mielott Cuzcoba indulunk.

Panama City

Elivleg Panama City-nek nagyon tetszenie kellett volna: magas házak, nagy terek, tenger, csatorna, mind jól hangzik, de sajnos végül mégis felemás érzéssel hagyjuk itt a várost holnap.
Talán két fő probléma volt. Az első a közlekedés. A múltkori taxis kalandunkból okulva elhatároztuk, hogy most kemények és ráérősek leszünk. Ezzel azt értük el, hogy 5-ről 6 Dollárra tornáztuk fel az út árát: Panama City-ben a taxikban nincs óra. A rendszer elvileg úgy müködik (kevés a billentyü ezen a billentyüzeten) hogy zónákra van osztva a város és a zónahatárok átlépéséért kell fizetni (+ alapdij, + személyenként extra) gyakorlatilag viszont meg kell beszélni a taxissal, hogy mennyi legyen. Itt külföldi turistaként, kevés spanyol tudással gyenge lapokkal indulunk. Emellett a taxisok nem a megbeszélés hivei, mondanak valamit, mi mondunk valami mást, de erre nem az árak kezdenek közeledni, hanem elhajtanak. Szóval a reptéren is mondtuk, hogy három dollárt fizetnénk (ennyit mondott a könyv), a taxis mondta, hogy ő ötért visz be azán elment és utána sokáig szóba se állt velünk senki, mig valaki megszánt és hat dollárt ajánlott, hiába mondtuk, hogy öt is volt már, nem fogadta el, mi meg nem akartunk egész este a reptéren várakozni. Hasonló eset többször is előfordult, a turista árat se fogadták el tőlünk elsőre (a dupláját ajánlották) és csak a negyedik taxi vitt el, igy a taxizástól elment a kedvünk. A baj az, hogy ezen kivül már csak a buszok maradnak, más tömegközlekedés nincs, meg néhány helyen járda se. A buszok megbizhatóan és olcsón közlekednek, de a rendszer elsőre nem átlátható és keresgélni kell a megállókat, meg hogy hol kell leszállni (bemondás, kiirás nincs).
És itt jön a második probléma: a útikönyvünk az eddigi leghasználhatatlanabb volt. A Lonely Planet Panama arra épit, hogy taxizni fogunk, elérhetetlen árakat ad meg célárnak és néhány morzsát hint csak el azzal kapcsolatban, hogy busszal hogyan, hova lehet eljutni. Emellett ok, hogy Panama City nem egy sok látványossággal megáldott hely, de akkor ajánlhattak volna érdekes helyeket, vagy valamit, mert három attrakció azért kicsit kevésnek tünik.
Szóval ezek miatt nem zártuk szivünkbe Panama City-t pedig első látásra elég jó benyomást keltett. Ezt csináltuk az utóbbi napokban:

Az első szállásunk az üzleti negyed közepén volt, úgyhogy kigyönyörködhettük magunkat a felhőkarcolókban. Nekem nagyon tetszenek a magas furcsa épületek, de itt olyan sok volt, hogy nem tudtam melyiket fényképezzem, úgyhogy képek nem készültek. Panama City egyébként a amerikaiak kedvelt ingatlanbefektetési területe, úgyhogy ebben a negyedben tele voltak a bárok az ingatlanpiacot megvitató amerikaiakkal. Soha nem volt szimpatikus ez a fajta befektetés... Mindegy.

Első nap a városi nemzeti parkot néztük meg, ahol elvileg akár hangyászt is láthattunk volna, de végülis csak hangyákat láttunk.

Második nap elnéztünk a régi városba. Panama a Spanyolok fontos logisztikai központja volt. Peruból ide futottak be a hajók és karavánok az arannyal és innen inditották azokat útnak a karib partra szamárháron, ahonnan hajóval ment Spanyolországba a cucc. Ezért amikor az angol kalózkodás elkezdődött Henry Morgan elfoglalta és lerombolta Panamát (hogy később a pénzen halálra igya magár Jamaica kormányzójaként), ezek a romok valamennyire láthatóak még, nevezzük ezt óvárosnak. A Spanyolok kicsit odébb újraépitették a várost, de a település növekedtével ez a hely a mai Panama City szélére került és elgettósodott. Jelenleg komoly renoválási projekt keretében újitják fel az épületeket és "üzik ki" a szegényebb lakosokat. Nagyon érdekes hagulata van a helynek düledező házak között szépen renovált paloták és templomok. Néhány helyen nyitott ajtó ablak mellett nézik a minden esetben hangyás tv-t. Mivel tetszett az egész ezért átköltöztünk ide a harmadi éjszakára.

Másnap elmentünk a Taboga szigetre. Ez egy kis sziget a csendes óceánon a parttól nem messze. Amit a Spanyolok ideérkeztük után hamar elfoglaltak, legyilkolták az összes őslakost és felhúzták a templomot, ami mivel megmaradt miközben a Spanyolokat a kalózok mészárolták le, az új világ második legöregebb temploma (állitólag). Később a csatorna épitése során megbetegedetteknek épitettek itt szanatóriumot, igy került ide Paul Gaugin francia festő. Jelenleg a homokos partja miatt a Panamaiak hétvégi kiránduló szigete. Mivel hétvége volt mi is elkirándultunk ide fürdeni a csendes óceánban, közben láttuk a csatornába behajózásra váró hajókat.

Ezután a csatorna napnak kellett következnie, de nem idult egyszerüen a dolog. Buszt keresve és az útikönyv hiányos leirása illetve egy félig értett útbaigazitás alapján kerestük a buszmegállót az igazságügyi palota mellett, mikor az egyik nő akit kérdeztünk volna olyan gesztusokat tett, hogy tünjünk innen. Körülnézve láttuk, hogy tényleg nem egy fankó hely ahova jutottunk, úgyhogy elindultunk vissza a főútra (30 m) Ekkor hitelen egy fiatal csávó megpróbálta letépni az Amélie válláról a táskát, amit ő nagy lélekjelenléttel megakadályozott, majd rövid farkasszemnézés után kihátráltunk a főútra és leültünk megnyugodni a igazságügyi palota elé. Aztán végül megtaláltuk a buszt (a trükk az volt, hogy innen még egy másik busszal el kellett menni a buszvégre) és eljutottunk a Miraflores-i zsilipekhez.
A csatorna ötlete akkor megszületett már, mikor kiderült, hogy itt a legkeskenyebb a kontinens, de csak az 1800-as évek végén kezdek bele a munkálatokba, az a francia brigád, akik a szuezi csatornát is épitették. Azzal viszont nem számoltak hogy maláriában és sárgalázben több mint 20.000 munkás meg fog halni, illetve hogy pénzügyi visszásságok miatt elfogy a pénz. A munkások amúgy nem teljesen hiába adták életüket, mert itt derült ki, hogy a maláriát és a sárgalázat szúnyogok hordozzák. Miután ez a kisérlet kudarcba fulladt, sikerült meggyőzni az amerikaiakat, hogy fejezzék be a munkát, de ezért cserébe megkapták az egyész csatorna területét a müködtetés teljes jogával együtt. Ezt a területet végülis csak 1999-ben sikerült visszaszereznie Panamának. További részletek itt.
Mirafloresnél három zsilip van ezeken egy nagy és két kisebb hajót láttunk áthajadni, illetve végigjártuk a múzeumot is. Jó volt, de egy kicsit monumentálisabbnak képzeltük azt a dolgot ami kétszer annyi földet mozgatott meg mint kinai fal. Nem bajd majd ha a tervek szerint kibővitik...

Ma megpróbáltunk eljutni az óvárosba, de sajnos egy óra buszozás után nem sikerült a megfelelő helyen leszállni, és a múltkoriakból okulva gyorsan egy másik buszba ugrottunk ami nagyjából vissza is vitt minket oda ahonnan indultunk. Szóval jó kis busztúra volt a semmiért. Kárpótlásul este elmentünk a nemzeti szinházba a négy évszak szinfónikus előadásra. Nagyjából negyedház volt talán, pedig egy steel drum (nem találtam magyar nevét) müvész is szinesitette az előadás második részét. Ez annak a klasszikus esete volt amikor a részek kevesebbet érnek együtt mint külön-külön. Az előadás után volt egy kis steel drum szóló is, ezalatt bebizonyosodott hogy nem a klasszikus zenekarban volt a hiba, de valaki, szerintem viccből, bedobott egy bravót aminek további fél óra szóló lett a vége. Pedig elég virtuózan kalapácsolt a figura - nagyjából úgy kell verni a fémdobot kis kalapácsokkal mint a cimbalmot - de valahogy nem jött be az operaházi környezetben.

Holnap tehát irány Lima. A Panama City-i képek itt (az a része amit sikerült feltölteni):

2009. október 27., kedd

Utolsó napok Bocasban

Volt pár napos kihagyás, mert számítógépeket hajkurásztunk, hogy fotókat tudjunk feltölteni.

Eltöltöttünk még egy utolsó éjszakát és napot Bocas del Toroban. Este találkoztunk két teknős társsal, és megittunk velük egy sört. Ezután elhatároztuk, hogy elnézünk a "könyv" (= Lonely Planet útikönyv) által helyinek írt kocsmába. Ez egy víz felett álló raktár volt, ahova vékony padlón lehetett bejutni. Benn elég nagy, sötét helyen volt elszórtan 20 szék meg tíz ember, a sarokban a kis bárnál pont aludt egy vendég. Mindjárt látszott, hogy jó hely lesz. Kértünk egy-egy rumos kólát, és kiderült, hogy tényleg jó hely, mert az italok csak háromnegyed dollárba, vagy 136 Ft-ba kerültek. Minden előnye ellenére aztán otthagytuk a helyet, hogy egy kicsit pörgősebb kocsmába menjünk, ahol az embereken kívül volt egy nagyszerű játék is: egy kampó volt a falba fúrva, ehhez tartozott egy gerendára erősített kötélen függő gyűrű. A cél az volt, hogy a pár lépésről ellendítve a gyűrűt a kampóra kellett akasztani. Nagyszerű játék, a helyiek elég trükkös "lendítéseket" is tudtak, mi megelégedtünk azzal, hogy egyszer nagy nehezen sikerüljön a mutatvány.

Másnap úgy tűnt, hogy jó ötlet lesz biciklizni egyet. Nem volt az, mert a biciklim kontrája az első fékezés után beszorult és utána is minden fékezésnél, illetve semmi árnyék nem volt az úton és a trópusi nap déltájban kellemetlen tud lenni.
A bringázást aztán kipihentük az ifjusági szálló vízre néző verandáján. Mire repülőre kellett szállnunk már az eső is elkezdett esni.

2009. október 23., péntek

Off: Plan B 4.0 gondolatok

Utazás előtt kedves kollégámtól kaptam egy könyvet, egy mindkettőnket foglalkoztató témában, azzal, hogy kíváncsi a véleményemre. Nem szeretném megváratni.
A könyv címe Plan B 4.0, írója Lester R. Brown és itt lehet magyarul letölteni a 3.0-ás kiadást.

A könyv mint olvasmány nem könnyű, mert újságokból / szaklapokból összeállított mini történetekből áll egy bizonyos keretbe öltve. Szeretek híreket olvasni, szóval ez nem volt feltétlenül rossz, de azért nehéz átlátni hogy most pont hol is tartunk.
Jó volt, hogy átfogóan közelíti meg a témát (környezetvédelem) de sajnos nem marad sok lehetőség az egyes javasolt megoldások kidolgozására, így mindbe bele lehet kötni: Tényleg át tudja venni a szélenergia a villanyáram termelés felét? Tényleg jó az, ha mindenki hibrid / elekro autókat vesz? (hova mennek az akkuk?) Az erdőgazdálkodásos részben van ilyen, hogy kevesebb támogatás kellene erdei utakra, de szerintem ezek fontosak a szelektív favágáshoz. stb...

Kicsit olyan volt mint egy Michael Moore film. Egy bizonyos nézőpont sok-sok számmal együtt úgy lett tálalva, mint a tökéletes megoldás. Hiányoltam belőle a kétkedést. A könyv egyik fő ötlete, hogy tudunk és kell gyorsan mozgósítani (hogy a földet megóvjuk). A példa arra, hogy ez lehetséges, az USA második világháborús fegyverkezése, amikor minden gyárat átállítottak haditermelésre. Ez szerintem nem igazán jó hasonlat.
1. Amikor ez megtörtént az USÁ-ban akkor gondolom az amerikaiak ezt nagyon nagy arányban támogatták, jelenleg szerintem nincs meg ez a támogatás a gazdaság komoly átalakításához.
2. Amikor az USA mozgósított, akkor egyértelmű volt, hogy mit kell tenni, mire kell átállni. Most nincs meg ez az egyértelmű irány. Pl. a könyv ostorolja az amerikai bio-üzemanyag támogatást, amit valszeg mások viszont annak idején erősen támogattak.
3. Mivel ez világmértű probléma, ezért mindenhol egyszerre kellene ezen dolgozni, de a világot jelenleg így nem lehet irányítani. Az ENSZ kezdeményezéseken ez rendszeresen látszik.

Összegezve érdekes olvasámány mindenkinek akit érdekel a téma, jól össze vannak szedve a környezetvédelemmel kapcsolatos témák. Nagyon aktuális (ezért 4.0 és valszeg lesz majd 5.0 is), de az én ízlésemnek túl egyoldalú.
Az élhető városokkal kapcsolatos rész tetszett a legjobban.

Nagyon köszönöm a könyvet! Otthagytam a Tortuga Feliz Projekt vezetőjénél, akivel hosszan beszélgettünk ezekről a témákról, és aki megígérte, hogy ha elolvassa, akkor a projekt könyvtárába helyezi át.

2009. október 22., csütörtök

Bocas Del Toro

Ahogy elterveztük kora reggel sikerült elindulnunk Puerto Viejo-ból Sixaola irányába. A busz különösebb esemény nélkül elvitt minket, így reggel 8-kor már ott álltunk a határon.
A határ egy folyó, ezen egy valamikori vasúti híd ível át. A vasutat közben felszámolták, de a híd maradt ahogy van, így a gyalogos és teherautó forgalom a vasúti talpfákra letett deszkákon halad. Kicsit félelmetes volt aránylag magasan deszkákon egyensúlyozni, de nem estünk le.
A kilépés és belépés simán ment, megkaptuk a pecséteket. A terv az volt, hogy a határtól busszal elmegyünk Changuinolába, ami egy 50 ezres város és onnal hajóval folytatjuk az utat Bocas del Toro városba (a megyét, meg a szigetet is így hívják). Amivel nem számoltunk, hogy kora reggel túl gyenge volt az akaratunk a határon várakozó zugtaxisok legyűrésére, úgyhogy hamarosan egy cowboy kalapos figura vezetgetett minket. Bemutatta a barátják, egy nagydarab kopasz figurát aki övtáskából bevűltja majd a pénzünket. Ez legalább ismerős szituáció volt és később se láttunk pénzváltót sehol. Gondos tervezésnek köszönhetően szinte semmi Costa Ricai Colones-ünk nem volt (4 USD) de ezt is rendben beváltotta a szakember. Utána a cowboykalapos meggyőzött minket, hogy Changuinolából nem lehet hajóval menni, mert kiáradt a csatorna, vagy valami hasonló és már benn is ültünk a fekete pick-up-ban ami 25 USD-ért vitt Almirantéba. A határról kifele hajtva már láttuk a hivatalos sárga taxik sorát...
Igazából a 25 USD az öttel több mint amennyit hivatalosan fizettünk volna, szóval nem lettünk nagyon átverve, illetve a vizitaxi, ahova vitt minket a söfőr az is korrekt áron fuvarozott ki Bocas városba.
Panama első látásra semmiben nem külömbözik Costa Ricától. Az út minősége jobb volt egy kicsit, több a pick-up, baseball stadionok vannak focipályák helyett és Dollárral fizetnek. Panamának ez a része a turista helyeken kívül az ország legszegényebb területe. Elég sok tradicionális kunyhót láttunk az őserdőben, és a gyerekek egy része cipő nélkül (de egyenruhában) ment iskolába.
Bocas del Toro egy nagy öböl tele kisebb nagyob szigetekkel, amelyek többek között arról is "ismertek" hogy Kolombusz az utolsó útján itt ért partot. El is nevezett magáról minden szigetet (Colon, Christobal, Admirális öböl stb.)

Bocas városba időben érkezve elmentünk a kiszemelt ifjúsági szállásra, ahol 22 USD/éjszakáért kibéreltük az eddigi legrosszab szobát ahol voltunk. A szálló amúgy hangulatos hely, 7 és 8 között 50 cent a 25cl-es sör, és kiteszik a képedet a falra, ha ottartózkodásod alatt több mint 100-at megiszol, de azért másnap körülnézve ezért a pénzért jobbat kaptunk.
Első nap is elmentünk fürdeni, ehhez vizitaxit kell fogadni, ami elvisz valami közeli strandra. (nem árt megbeszélni, hogy vissza is jöjjön érted) Este megnéztünk a söröket, és sajnos szinte semmit nem tudtunk aludni, mert Amélie-t összecsipkedte valami, pedig a szúnyogháló fel volt szerelve.
Másnap (ma) fáradtan szállást váltottunk és 9:30-kor már hajóban ültünk egy nagyjából egésznapos túrán, ami kivitt a külső két szigethez. Nagyon szép volt. Voltak búvárszemüvegek meg pipák is, úgyhogy a halakat is meg tudtuk nézni egy kicsit. Még maradunk két napot, szóval még jut idő a karibi hangulatot felszívni.

2009. október 20., kedd

A Cost Ricai Jamaica

Miután az Arenal vulkánt letudtuk, végleg magunk mögött hagytuk San Jose-t és lebuszoztunk a Karib tenger legfontosabb Costa Ricai üdülőfalujába Puerto Viejoba. Közben Puerto Limon fele láttunk egy csomó közepes méretű konténertelepet tele hűtőkonténerrel - indul a banán Európába.
Puerto Viejo a helyi Siófoknak felel meg azzal a kis külömbséggel, hogy itt minig meleg van. Ebből adódóan elég sok az itt letelepedett külföldi és a szintén itt letelepedett helybeli Rastafari. A házak vagy düledező, de színes helyi viskók, vagy kicsit jobban kinéző szintén színes szállások. Mindenki hátradőlős biciklivel közlekedik és van egy főutca ami mellett bárok és éttermek találhatók. Jelenleg nincs olyan hatalmas élet, úgyhogy nagyon nem erőltettük az éjszakázást - valszeg nem is lehetett volna.
Strand Puerto Viejoban is van, de érdemesebb egy kicsit tovább biciklizni és szebb strandokra jut az ember. Finom sárga homok, mérsékelten hullámos tenget és erős napsütés fogadott minket, aminek az lett a vége, hogy leégtünk egy kicsit (taktikusan csak utána borotválkoztam - így jobban fájt és most kétszínű az arcom).



Ma átnéztünk a közeli Cahuitába, ahol van egy kicsi nemzeti park is. A buszozás régi szép időket idézett, mert mindkét buszajtó végig nyitva volt és érzésre elég gyorsan mentünk az egyenletesnek nem nevezhető úton. Viccesen nézett ki, ahogy a leszállni készülők látszólag a végzetükbe imbolyogtak.
A nemzeti park egy hosszú de eseménydús séta volt. Láttunk kétfajta majmot, mosómedvét, hangyákat és rákokat néhány további állat mellett.



Holnap készülünk átlépni a határt Panamába Sixaola-nál. Majd a Bocas del Toro öbölvilág Isla Colon nevű szigetén szeretnénk kikötni egy kis panamai Jamaicára.

Arenal Vulkán

Mindjárt a következő napon, miután visszaérkeztünk San Jose-ba elmentünk egy túrára az Arenal Vulkánhoz. Ez Costa Rica legaktívabb vulkánja, és mint ilyen, fontos turista nevezetesség. Reggel felszedett minket Mario egy kisbusszal és miután még egy órát bolyongtunk San Jose-ban sikerült begyűjteni Klaus urat a német hittantanárt és két amerikai hölgyet, egy nagymamát és a felnőtt unokáját. Jó társaság volt, Klaus úr kb félúton kikapcsolt, mert nem beszélt olyan jól angolul, vagy csak nagyon nem érdekeltük, de a két amerikainak voltak érdekes sztorijaik. (Iderepültükkor meghalt valaki a gépen)
Mario kicsit szórakoztatott minket útközben. Megtudtuk, hogy a Costa Ricai kávét kézzel szedik, meg a cukornádat is kézzel vágják, miután előző este felgyújtják az ültetvényt, hogy kifüstöljék a kígyókat stb. Ezen kívül elvitt minket Sarchiba, ahol a világ legnagyob feldíszített ökrösszekere található. Ez hasonló szintű dolog mint a világ legnagyobb kondérja, vagy hasonló felénk elterjedtebb guiness rekordok. A falu központja viszont elég szép volt, a templom nagyon barátságos.
Délben megálltunk enni, így pont láttam a Costa Rica - Magyarország meccs tizenegyeseit és lehetőség nyílt kolibriket fényképezni (watch out Sanyi), ami persze nem ment igazán, mert elég sötétben voltak.
Az Arenál vulkánhoz közeledve megtudtuk, hogy bár a képeken úgy néz ki mintha láva folyna belőle, azok valójában csak forró kövek, amik a sötétben világítanak, illetve, hogy legtöbbször semmi nem látszik az egészből, mert a csúcs szinte állandóan felhőben van. Azért így is különlegesen néz ki a hegy. A La Fortuna nevű hely körülötte pedig az első kapcsolatunk volt a Costa Ricai turizmussal (San Jose-ban és Bataanban alig láttunk turistát). Mario elvitt minket egy teljesen új és nagyon frankón megcsinált élményfürdőbe, mivel a vulkán mellett a hely még a melegvizű forrásokról híres. Itt volt négy óránk, hogy minden medencét kipróbáljuk esőben és eső nélkül és bevárjuk a sötétedést.
A vulkánt éjszaka egy bizonyos helyről lehet a legjobban látni. Így este ott áll a sok turista, velünk együtt egy erdő szélén és figyeli a felhős eget a sötét éjszakában. A legtöbben ezt gyorsan megunják és mivel elég hosszú az út vissza San Jose-ba visszapattannak az autóba. Nem úgy Mário, akivel nagyjából háromnegyed órát figyeltük a semmit, de nem maradt el a jutalmunk: Láttunk forró sziklát! Úgy néz ki mintha valaki egy darab piros ledet dobna le a hegy tetejéről. (legalábbis amit mi láttunk az úgy nézett ki).
Visszafele Mario bemutatta, hogy miért járt eddig is izgágán a lába a gázon (Hyundai kisbusz nyomatékos dízellel - sík egyeneseken gyorsított és motorfékezett állandóan, hogy elfáradt benne a nyakunk) és úgy visszarepített minket San Joseba hogy végig előztük az utat.
A fürdés jól jött, most már semmi dzsungelszagunk nincs, de azért ha ezt nem élveztük volna, akkor unalmas lett volna.

2009. október 17., szombat

Teknős Téma 3 (összegzés)

Szóval összegezve két hetet töltöttünk a La Tortuga Feliz teknősmentő projektben.
Amikor mi voltunk ott kétféle teknőst lehetett látni: cserepesteknőst és levesteknőst.

A hely jó, de nem egy üdülőtábor. Tényleg kell dolgozni és az össze-vissza alvás kicsit megvisel mindenkit.
A kaja elég egyszerű volt, de frankó és megfelelő mennyiségű, ha mindent megevett az ember.
A spanyoltanfolyam nem volt rossz elég gyorsan haladtunk ahhoz képest, hogy nem is akartam megcsinálni.
Kisteknősöket mindenképpen lát mindenki. Nagyokat nem feltétlenül, de az éjszakai járőrözés spirituális élménynek se rossz.
A társaság jó volt, az elején sok volt a meglepően fiatal, de aztán ezeknek iskolába kellett menniük ;-)
Az egész project nagyon öko.

Az egyetlen negatívum talán az volt, hogy a projekt vezetői nem annyira mókás emberek (minden tiszteletem az övék kitartásukért és azért amit felépítettek) és ez a táborra is egy kicsit rányomja a bélyegét. Lehetne több móka és kacagás.

Összességében mindenkinek ajánlom aki dzsungelt meg tekősöket akar látni. Nekünk tetszett, két hét pont a megfelelő időtartam. A részleteket meg már leírtam.

Teknős Téma 2 (a munka)

Az előző postban leírtam, hogy milyenek voltak a körülmények. Folyt. köv.

A munka általában négy órás műszakokban zajlik, és heti beosztás szerint csinálja a dolgát mindenki.
Két nagy feladatcsoport van:

1) Teknősök. A projekt körül van egy nagyjából 10 km-es strand, amit a tevékenység lefed. A strand teljesen nyilvános, az megy oda aki akar. A teknősök este indulnak meg a part fele, hogy a homokba kimászva, majd gödröt ásva lerakják tojásaikat. Eközben elég magatehetetlenek: lassan haladnak és nem tudnak visszafordulni a hátukról. Ezt kihasználva az orvadász taktika az, hogy könnyű szerelésben mászkálnak a parton, míg teknőst nem találnak, majd amint ez lerakta a tojásait, a hátára fordítják és elrejtik az erdőben. A tojásokat (100-130 db - annak már van súlya) viszik el először, majd megszervezik a transportot a húsnak, ez a strand mögötti csatornában csónakkal történik általában, de lehet hátizsákos is, csak akkor kell pár segítő.

Ennek az ellenszereként mi rendszeres járőröket indítottunk a strandon. Ezek egy helyi vezetőből és egy önkéntesből álltak. A cél az volt, hogy előbb találjuk meg a teknőst mint az orvadászok. Este sötétbe öltöztünk tehát és nekivágtunk a négy órás sétának. A körülményektől függően ez lehetett gyönyörű teliholdas éjszaka, vagy botladozás a sötétségben (a vezető megy elöl, ha ő hasra esik, akkor csak óvatosan kell követni). A teknőst úgy lehet megtalálni, hogy olyan nyomot hagy a homokban mintha valaki két megtermett traktorkereket végigurított volna. Szóval nem a teknőst, hanem a nyomait keressük este, és nem használunk lámpát, mert az elijeszti szegényt és akkor nem fog tojást rakni. Ha megvan a teknős, akkor a vezető kiássa a tojásokat és közösen a "keltetőbe" szállítják az önkéntessel. Sajnos még ha a teknőst nem is találnák meg az orvadászok a tojásokat a nyomok miatt akkor is megtalálnák, úgyhogy fel kell őket szedni az eredeti helyről. Emellett, ha olyan nyomokat talál a járőr, mintha egy orvadász teknőst fogott volna, akkor megpróbálja azt megtalálni az erdőben, hátha él még, csak a hátára fordítva várja a sorát.
Mivel a szezon végére értünk oda, ezért viszonylag kevés teknős érkezett a partra én három éjszaka alatt egyet se láttam az Amélie pedig csak egyet.

A másik fontos teknősös feladat a keltető védelme. Ez egy kerítéssel körbevett strandrész, ahova a tojásokat újra elássák a megtalálás után. A védelem üldögélésből és olvasgatásból áll, de 15 percenként körbe kell nézni, hogy nem kelt-e ki esetleg valami. A teknősfészek egy mély lyuk a homokban amibe egymásra rakja a teknős a tojásokat, majd betemeti azt kb 30 centi homokkal. A kicsiknek, mikor kikelnek innen kell kiásniuk magukat és eljutni a tengerig. A keltetőben 50cm x 50cm négyzetekre van osztva a terület és ahova ástak le fészket arra területre kerül egy háló, hogy a rákok illetve rovarok ne tudják elrabolni a tojásokat.
Ha a kisteknősök kikelnek, akkor az első 15-öt le kell mérni aztán mindet a tengerbe ereszteni. Nem feltétlenül egyszerre kel ki mind, de négy nappal az elsők felbukkanása után kiássuk a fészket, hogy az esetleges bennrekedteket is kiszabadítsuk. Ez kiválló alkalmat nyújt a fényképezésre (mert egyébként általában csak éjszaka másznak ki).



2) Terepgondozás. A maradék feladat a konyha, az "iskola" őrzése, illetve általános takarítás.
A konyhába naponta egyszer (este) hoznak főtt kaját, ezt vacsorához csak ki kell porciózni, a reggelit meg az ebédet, ami szintén ekkor érkezik viszont valahogy el kell rejteni a rovarok elől és másnap elkészíteni. A reggeli mindig ugyanaz gallo pinto (babosrizs szója, meg valmi más szósszal összefőzve), rántotta, ananász. Gyorsan meg lehet unni, de nekem végig ízlett és egyre több maradt belőle. Az ebéd vagy leves, vagy tészta, a vacsora, meg a reggeli és az ebéd egyben, salátával (nagyjából)
Az iskola őrzése tökéletesen érthetetlen feladat, adott egy elég nagy épület, amiben nincs semmi. Ez a projekttől számítva a harmadik házhelyen van. Valamikor oktatási központot terveztek ide, de csak a mi spanyolóránk volt itt. Ezt a helyet állandóan felügyelni kell, nehogy ellopjanak valamit (csapokat?). Ez különösen vicces éjszaka 20:00-8:00-ig amikor odaküldenek pl. egy 18-éves lányt, hogy mindenki mástól jó messze vigyázza a semmit. Aludni szabad, de legtöbben vagy az életüket féltve markolják a bicskájukat egész este (18-éves lányok), vagy beparáznak a pókok hadától -szép nagy tarantulakinézetűek is voltak- (Amélie) és mitán a macska felugrik az ágyra mindkét csoport szívinfarktus közeli élménnyel ébred a félálomból és nem alszik el többet. Napközben nyugi, olvasgatás a függőágyban.

Maradt a gereblyézés ami nem csak foglalkoztatásterápiás eszköz (hmm túl sokan fetrengenek a függőágyakban, fel kéne gereblyézni az udvart...) hanem azért is fontos, mert a kígyók kedvenc búvóhelye a lehullott lomb. Ezután persze nem is volt para strandpapucsban gereblyézni. Ha kígyót nem is, azért hangyát állandóan húzott az ember a lábára, és a hangyacsípés a szúnyogcsípésnél sokkal jobban fáj.

2009. október 16., péntek

Teknős Téma 1 (a körülmenyek)

Sikerült visszatérnünk a civilizációba. Elég sok minden történt ezért gondoltam, hogy részekre szedem a történetet.

Két hete keresztülutaztuk Costa Ricát (két óra busszal) és megérkeztünk a Bataan nevü metropoliszba. Ez végre adott egy kis latinamerika sztereotipiát a kozmopolita San Jose-hoz képest. Bataan egy porfészek, de onnan még fél óra taxi a csatorna, ahonnan még fél óra motorcsónakozás a hely. A taxi egy pick-up gép volt, az út meg éppenhogy megfelelő ennek. Jó sokszor hátrafordultam, hogy nem estek-e ki hátulról a hátizsákok egy bukkanónál. Közben a házak kezdtek fogyni mellőlünk. A téglaházak átalakultak pala/fa/bádogházakká és egyre ritkábbak lettek. A motorcsónakkak már festői dzsungelben mentünk a Pacuare folyó deltájában mindenféle csatornákon. Állitólag vannak kajmánok, majmok meg lajhárok, csak a nagyobb állatok közül, de ezeket sajnos nem láttuk. Emellett azért ez korántsem lakatlan terület, gyakran láttunk düledező, cölöpön álló házakat és még egy folyami kocsma is volt út közben.

A "Projekt"-nek nevezett telep ehhez képest teljesen civilizált. A házaknak beton alapjuk van, fagerendákból, ck- és farost lapokból meg hullámlemez tetőből készültek. A terület amin állnak aránylag nagy és közvetlenül a parton fekszik. A part emellett még tele van telkekkel és házakkal, amik mind a fák között vannak (ahol a dzsungel kezdődik) szóval nem zavarják meg a tiz kilóméteres, fekete homokú strand egységét. Minden teleknek saját kutja van, és mindenki ezeknek a kutaknak a vizét issza. A vizet egy magasan fekvő tartályba pumpálják és a projekten belül ez szét volt vezetve a tusolókhoz, konyhaépülethez, meg az olyan kivételezettek házához mint mi. A tartály és az élővilág találkozásának következtében odaértünk előtt mindenki rosszul lett, mert beledöglött egy kigyó a vizbe, de mire mi megérkeztünk ez már csak vicces vacsora melletti történet volt. Más viz nem volt, ugyhogy nem is gondolkoztunk sokat ezen a dolgon.



A társasági élet központja egy nagy, uszadékfából és pálmalevelekből összerakott sátor volt alatta padokkal, a lábak között függőágyakkal. Bármelyik robinsonfilmben megállta volna a helyét, szép mü volt és az esőt se engedte át. A robinsonérzés egyébként könnyen a hatalmába kerithetett bárkit (folyamatosan a Leathermannel a zsebemben mászkáltam), mert a strand tele van uszadékfával, emellett ott a dszungel amit ugyan tilos kivágni, de ennyi erővel teknőst ölni is tilos... A helyi favágókat meg nem kell félteni, a szomszédban a kivágásra szánt fát a szaki motorfürésszel darabolta deszkákra. Na a projekten kivul az összes ház igy volt összerakva. Ebből még elég jó dolgokat össze lehetett volna hozni, viszont szerencsére mindenkit sokkal jobban vonzott a függőágyban fekvés, mint a barkácsolás. Szerencsére, mert végülis elég hangulatos lett a part.

Az idő részben indokolta a lassúbb életvitelt: Ha San Jose-ban 100% a páratartalom, ahogy az időjárásjelentésben szerepelni szokott, akkor ott 200 (tudom, tudom...). A tenger elég hullámos és állandóan nyomja ki a meleg sós párát. Emellett sok eső esik, néha egész nap. Az eredmény az, hogy ha jó idő van, akkor más a mozgás gondoltára is megizzadsz, de tök fölöslegesen, mert úgyse fog lehüteni, de még megszáradni sem. Mint ahogy semmi más se: ruhák, ágyak, törülközák a telefon kijelzője, a hajunk... minden állandóan nedves. A bőr cuccok (pénztárca) bepenészedtek két hét alatt, az összes övem megrozsdásodott és csodálom, hogy az elektronikus dolgok müködnek még. Fémből gyakorlatilag semmi tartósat nem lehet késziteni. Zárak, zsanérok, stb. mindig éppen hogy csak müködnek.
Trópusok lévén este hatkor sötét van, reggel ötkor lesz világos nagyjából. A karib tenger felett állandóan felhős az ég, és általában villámlik is (ami még nem azt jelenti, hogy a parton is esni fog az eső) ez főleg este néz ki nagyon jól. Estére a napelemek által gyüljtött áramból van egy kicsi két lámpányi világitásra (a nagyrész a vizpumpához kell), illetve mindenki használhatja a saját fejlámpáját.

Számomra a legnagyobb környezeti változást az állatok jelentették. A városi ember szinte el is felejti, hogy nem egyedül van. A dzsungel és a part hemzseg a rákoktól, hangyáktól, békáktól, különböző madaraktól, rovaroktól és kisebb nagyobb emlősöktől. Ez elsőre ilyesztő, de aztán megszokja az ember, hogy meg kell nézni a cipőket, nem fészkelte-e bele valami magát, ésszel lépked a sötétben, hogy ne essen hanyatt egy békán elcsúszva stb.



A szociális környezet se volt érdektelen, de ez inkább a projekt vezetésével kapcsolatban okozott kihivásokat, mert velünk mindenki nagyon kedves volt. A környéken a legtöbb embernek a banánültetvényen történő napszámoskodás jelenti a rendes munkát. A banánültetvényen pedig csak nagyon kevesen keresnek jól és azok nem a napszámosok. Aki ennél többre vágyik az vagy elköltözik (legalább Bataan-ba) vagy valami más után néz. Például egy teknős 800 dollár körül hoz attól függően, hogy a teknője is értékes-e, vagy csak a tojásokat és a húst lehet eladni. Emellett ott van még a fa is, meg lehet kábitószerrel kereskedni. Szóval végülis nem Costa Rica munkavállalóinak krémje él ott a parton, az emberek egy része (idősebbek) nem tudnak olvasni, meglehtősen sok az alkohol/kábitószer/játék függő, néhányan a börtönt is megjárták. Nem egyszerü környezet egy non-for profit környezetvédelmi projekthez. Állitolag az elején fizetés utáni napon senki nem jelentkezett munkára, mert nem tudott. A projekt tehát legalább annyira szociális, mint környezetvédelmi vállalkozás, amit az önkéntesek (mi) által befizetett pénzből tartanak fenn sok türelemmel és elszántsággal.

Összefoglalva a környezet annyira kalandos volt amennyire csak lehetett. Nagyon élveztük.